Egyetlen férfi van a parlamentben, az is nő - e szállóige állítólag Kéthly Annáról szól. Más források szerint mondták Schlachta Margitra is, és feltesszük, még sokakra másokra, de minket itt csak az érdekel, hogy Ben Gurion miniszterelnök egyszer azt találta mondani, hogy "Golda az egyetlen férfi a kormányomban". Mert Mészáros Márta új filmjében Golda Meir felkeresi régi jó barátnőjét, Annát, s néhány pohár vörösbor elfogyasztása után a két tiszteletre méltó idős hölgy, előbbi nem mellesleg éppen Izrael állam miniszterelnöke, nos, úgy vihog, mint a bakfisok... Tehát a rendező a történelmi tablókép mögül kicsalja az embert is, ami szerintem szép dolog. Engem az sem zavar különösebben, hogy Meir a müncheni olimpia utáni évben egy szál testőr diszkrét kíséretében jön vizitbe. Anna az Atomium előtt rögtön balra lakik - ahogy a film megmutatja Brüsszelt, az kétségkívül külön tanulmányt érdemelne: főtér, vizelő kisfiú és a mondott modern kompozíció. Üsse kő, ha tanulmányt nem is, pár sértő szót azért feltétlenül.
De mielőtt különösebben belefeledkeznénk Kéthly Anna viselt dolgainak pertraktálásába, vessünk arra is egy pillantást, hogy ugyan mi szüksége van ennek a filmnek az ő személyére - már azon túl, hogy a pályájára rendszeresen és nagy szeretettel visszatekintő Mészáros belője az őt vezérlő eszmetért: az előző filmje Nagy Imrének "állított emléket". Különben nem túl sok. Az Utolsó jelentés Annáról arról szól, hogy attól még, hogy együttműködtél a pártállammal, lehettél akár rendes ember is. A film cselekményének döntő hányada az említett '73-as esztendőben játszódik, amikor a fiatal (jó harmincasnak tűnő) irodalmár, a vallon-francia lovagi költészet Európa-klasszis szakértője elvállal egy lehetetlen küldetést: édesgesse vissza Kéthly Annát az emigrációból, mert már csak ő hiányzik a Kádár-rezsim legitimációjához. Kap Kéthly lakást, katedrát, kiadják a könyveit, minden jó lesz (a soron kívüli Trabant-kiutalást alighanem véletlenül felejti ki a film). A rafinált III/akárhány pedig azért pécézte ki alattomos céljára hősünket, mert a nagybátyja volt Kéthly nagy szerelme, akit ötvenhatban disszidálásból kifolyólag itt hagyott (de még szeret, sőt viszont). A filoszt annyira meglepi a pikáns hír, ezt soha nem gondolta volna az onkliról, hogy azonnal igent mond - így termettek akkoriban a besúgók. Egy rossz mozdulat, és kész. Már ügynök is vagy. És tegye a szívére a kezét a kedves néző, ki ne szeretett volna a hetvenes években Nyugatra járogatni, konferenciázni és farmert hozni a családnak? Mindazonáltal őszintén reméljük, hogy egy olyan néző sem akad, aki a konferenciázást a filmfesztiválozással helyettesítené be, Brüsszelt Cannes-nal, satöbbi - mert nem lenne semmi értelme a dolognak. Leszámítva azt az esetet - amire gondolni sem merek -, miszerint nem filmhez, hanem magánközleményhez van szerencsénk: jelentettünk, jelentgettünk, de azért nagyon rendes, nagyon helyes emberek voltunk. Ez óvatos becslésem szerint ugyanis senkit nem érdekel, az ilyesmihez nem filmet kell rendelni, hanem fél kolumnát a tabloid sajtóban.
Nos, hol játszik ebben Kéthly Anna személye vagy szerepe egy öltést is? A halk szavú irodalmár ráadásul komolyan is veszi feladatát, menten lendületes riszörcsölésbe csap, jelenete a levéltárban Brüsszel bemutatásával vetekszik: a személyzet elérak egy vaskos dossziét, s a színész úgy csinál, mintha olvasná - ilyeneket: síkraszállt a zsidótörvények ellen... -, s látjuk a fiatal(abb) Kéthlyt gyújtó hangon szólni a törvénykezésben. Majd másért szocdem emblémák előtt. Mintha a levéltári anyagok egy képes/népszerű történelemkönyv szócikkei lennének. Többé-kevésbé ennyi a film közlése Kéthly Annáról.
Talán más lenne a mozihelyzet, ha Puskás Öcsit kell hazahozni? Annyiban feltétlenül, hogy őérte ekkor épp Athénba kellett volna menni, mely trip ugyancsak súrlódásmentesen szervülne a magyar filmművészet újmódi szokásaiba. Bár Puskást kétségkívül nehezebben játszotta volna el Eszenyi Enikő. Vagy ki tudja? Sajnálattal jelentjük azonban, hogy a nyolcvannégy esztendős Kéthly Anna szerepét végzetes hiba volt Eszenyi Enikőre osztani. Eszenyi generációja egyik legkiválóbb művésze, aki azon túl, hogy valós korából letagadhatna vagy tíz évet, nyilván képes egy matuzsálemet is eljátszani. Most is képes egy öregasszonyt, persze. Csakhogy ezt nézzük, konkrétan azt, ahogy Eszenyi Enikő egy idős hölgyet el bír játszani. De nem erre vettünk jegyet, hanem Kéthly Annára. Kéthly Anna közöljön velünk valamit, vagy szimplán ragadjon, bűvöljön el vagy az isten szerelmére, csináljon valamit. Az, hogy Eszenyi Enikő küzd, és végül győz, az egy másik film, leginkább egy portréműsor témája.
Ugyanakkor több mint másfél órát arra alapozni, hogy sikerül-e hazacsalni Kéthly Annát, kétségtelenül mérsékelten izgalmas vállalás, akinek spoiler, hogy nem sikerül, alighanem boldog ember. A filmidő a botcsinálta spion vívódásaira és egy jellegzetes budapesti közeg - a kommunista éra sztenderd ügymenetén magukat például impozáns könyvtáruk vagy valami más jó tulajdonságuk segedelmével budai lakásokban felülhelyezni képesek közösségének - gyengéd, megértő, de inkább szeretetteli bemutatására kell. Hát, valóban különösen megnyerő népességről van szó, folyékonyan beszéltek fransziául, csak néha egyet-egyet elvittek közülük kivégezni... - láttunk már ilyet sokszor magyar moziban.
De a történelem kereke feltartóztathatatlan, eljön az a szép nap is, amikor kivonulnak az oroszok, szebben mondva megvalósul, amiért Kéthly Anna (és nyilván Mészáros Márta is) harcolt, s itt az ideje, hogy a besúgók is megvallják tetteiket a társadalomnak, hogy az gondos mérlegelés után megadja a feloldozást. Tekinthetjük az Utolsó jelentés Annáról egy kivételesen őszinte pillanatának a finálét, melyben a lovagi líra jelentős tudora erre a vallomásra az éppen külföldre - dettó előadni, tanítani - távozó öccsét találja a legmegfelelőbb célszemélynek. S döbbent kérdésére, hogy akkor most mi lesz, annyit mond csak: semmi, tanítok tovább. Ez történt.
A Hunnia Filmstúdió bemutatója
