"Ahhoz szoktunk, hogy valaki megmondja" – Rába Roland színész

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2013.11.03 10:25

Színház

Illegális eutanáziáról szóló témák, halálosztó szerepek találták hirtelen: Bodzsár Márknál az Isteni műszakban, Mundruczónál a Demenciában. Ez már a mi érdeklődésünket is felkeltette!

Magyar Narancs: Mi ez, szerencsés egybeesés?

Rába Roland: Véletlenül összejött, hogy mindkettőben orvost játszom. Elképzelhető, hogy van valami korszellem abban, hogy ez érdekli a rendezőket. Bodzsár filmje inkább fekete komédia, nem azt boncolgatja, hogy mennyi az illegális eutanázia realitása Magyarországon, sokkal inkább annak az abszurditásáról szól, hogy van egy mentőcsapat, amelyiknek a vezetője úgy látja: nem biztos, hogy mindenkinek túl kell élnie a betegségét. Színészileg az okozott nehézséget, hogy rokonszenvessé vagy legalábbis ne feltétlenül ellenszenvessé tegyem a figurát. Mundruczó sokkal inkább társadalmi kérdésként beszél a témáról, bár a Proton Színház mostani előadása elég abszurd, vicces.

false

 

Fotó: Narancs Fotó

 

MN: A Demencia a hatodik közös színházi munkája Mundruczóval.

RR: Munkákról, feladatokról van szó, amiben tök jó, hogy részt vehetek. Színészként általában harsány, végletes állapotban lévő, beteg karaktereket kapok. Ez alkat kérdése is. Nem feltétlenül vagyok olyan nagyszabású, harsány, erőszakos, mint amiket játszom, de az alkatomban benne van. Amikor például rendezek, nem kimondottan ilyen témákhoz nyúlok. Most kezdtük el próbálni a K.V. Társulattal a Dermedési pontot, amit Zöldi Gergellyel közösen írtunk Urbanovits Krisztina, Száger Zsuzsa és Bartsch Kata improvizációi alapján. Van két huszonéves húgom, ez indította el bennem a témát. Az ő abszurd történeteik kapcsán merült fel, hogy milyen nehéz fiatal vagy középkorú nőnek lenni. Férfiként teljesen ismeretlenek nekem azok a szerelmi, családalapítási, egyedül maradási problémák, amikkel ők küzdenek.

MN: A dokumentarista-realista, a nézőket az előadás részévé tevő színházat Schilling Árpádnál kezdted.

RR: Nagyon fontos színházi ember, nekem mindenféleképpen egy példakép. Mindig kérdéseket tesz fel: mi a dolgunk, ha színházzal foglalkozunk, van-e valami haszna azon túl, hogy előadásokat hozunk létre, vagy csak annyi, hogy jól érezzük magunkat. A krétakörös időkben is folyamatosan kérdezte tőlünk: miért vagy te színész, kinek jó, jobb lesz-e valami attól, segítesz vele másoknak?

MN: Mi a válasz?

RR: Részünkről általában az, hogy mi csak színészek vagyunk, akik csak játszani tudnak. Ám ez kevés, főleg egy országban, ahol a kultúra olyan helyzetben van, mint nálunk. Ellenségeskedés, pártpolitika alapján formálódott a szakma. Önmagában színésznek lenni nem elég, valamilyen állásfoglalást kell tenni.

MN: Mi a magáé?

RR: Dolgozzál tisztességesen, figyelj oda a költségvetésre, a veled dolgozó emberek idejére, ne önkényeskedj!

MN: Királyi úton indult a Katonában. Miből lett elege?

RR: Főleg magamat untam meg. Nem ismertem fel, hogy én magam is csinálhatnék dolgokat. Csak vártam, hogy nagy dolgok történjenek meg velem. És amikor megkaptam a főszerepeket, akkor sem történtek meg.

MN: Milyen nagy dolgok?

RR: Hogy egy szerepet úgy csináljak meg, hogy én is elcsodálkozzak rajta.

MN: Schillingnél bekövetkezett?

RR: Szerencsés helyzetben voltam, hogy Árpád hívott, és olyan jól dolgoztunk, olyan jó dolgok történtek velem, amiket én magam sem gondoltam volna. A hamlet.ws előadás az, amire azt mondom, hogy ezért lettem színész. Hárman játsszuk, székeken ülünk. Az egyszerűségében csupasz, mégis hihetetlenül gazdag előadás.

MN: A Krétakör elért valaminek a határáig, s belülről is elindult egy bomlási folyamat?

RR: Ha lehet így mondani, Árpád kérdései jelentették a bomlasztó erőt. Várta tőlünk, hogy válaszokat adjunk arra, hogy mi felé menjünk. Magunktól ellettünk volna még kényelmesen, talán túlságosan is beállt egy működés. Árpád mindig azt kutatja, hogy a színház képes-e változtatni a közösségen a konkrét társadalmi problémák feldolgozásán túl. Ahhoz szoktunk, hogy valaki megmondja, mit kell csinálni, és amit mond, az nekünk jó. Erre vagyunk szocializálva, nem arra, hogy meghallgassuk a másikat, akkor is, ha nem értünk vele egyet.

MN: Amiről beszél, az a demokrácia. A színházi szakma még a demokrácia keretein belül van?

RR: Tulajdonképpen mindenki azt csinál, amit akar. Ugyanakkor valami furcsa, valami korszerűtlen, valami ízléstelen, valami kirekesztés van jelen. Képtelen vagyok mit kezdeni azzal, hogy mi számít provokációnak vagy magyartalannak. Hála istennek, a munkáim révén ettől távol vagyok, de legutóbb például a kritikával kapcsolatban olvastam, hogy az egy maffia. Korábban számtalanszor hallottam ugyanezt Zsámbéki színházáról. A sértettségek miatt összeesküvés-elméleteket gyártanak, ami az egészet komolytalanná teszi. Kétségtelenül van felelősségük bizonyos korok színházi embereinek akár a politika és a színház viszonyának az alakulásában.

MN: Van alternatíva az emberi kicsinyességből szított feszültségekkel, a mesterségesen gerjesztett indulatokkal szemben?

RR: Magam is folyamatosan kérdezem, hogy mit kéne tenni. Szidhatom a rendszert, ha egyébként semmit nem teszek, mondjuk, olyan színészszakmai kérdésekben, hogy meddig tartson a próba vagy mennyi legyen a szinkrongázsi. Mondhatnám a kollégáimnak, üljünk le, és beszéljük meg. Hiába van színészegyesület, a MASZK, érdemes megnézni, hányan vesznek részt egy közgyűlésen. Ezt nem lehet Vidnyánszky Attilára fogni. Alapprobléma, hogy a kisebb horderejű ügyeinkben sem tudunk zöld ágra vergődni. Várunk valakit, aki majd megmondja a tutit.

MN: "Megúszta" az utolsó egy évet a Nemzetiben. Önszántából cserélte fel a társulati létet szabadúszásra.

RR: Jött az Isteni műszak, amit tavaly ősszel-télen forgattunk. Másrészt tudtam, hogy lesz a Szégyen produkció Mundruczóval, amit abban az évben csináltunk, amikor már elszerződtem a Nemzetiből. A színházban annyi feladatom volt, amit képtelenség lett volna egyeztetni mással. Ez volt a legtisztességesebb döntés annak ellenére, hogy volt benne bizonytalanság.

MN: Mit adott az Alföldi-féle Nemzeti?

RR: Elsősorban biztonságot, a Krétakör megszűnése után sokan bizonytalanságba kerültek. Megismerhettem olyan színészeket, mint Törőcsik Mari, akikkel valószínűleg soha nem találkozom, ha a Krétakörben dolgozom. A Nemzetiben kezdtem el rendezni, Alföldinek köszönhetően. Robiban van egy lendület, nem azt mondja, figyelj, nem gondolod úgy, hogy neked jó lenne esetleg valamit..., hanem azt, hogy itt egy darab, a Mein Kampf, ha tetszik, megrendezheted. Ez nyilván energiákat szabadított fel bennem. Máskülönben elbizonytalanodtam volna.

MN: Új képességeit hívta elő a rendezés?

RR: Színész-rendezőként nagyon fontos volt, hogy jó legyen a próba, hogy a színész, aki velem dolgozik, ne nyomasztva, megalázva, számon kérve érezze magát. A színházi próba amúgy is nehéz folyamat, ne terheljem még pluszgyötrésekkel. Sok rendező gyötri a színészeket lelkileg, adott esetben fizikailag is.

MN: Színház, film, szinkron, tanítás? Nem sok?

RR: A legtöbb emberben vannak szorongási faktorok, amikor egyedül marad, bár én szeretek egyedül lenni. Ha nincs feladatom, nagyon könnyen értelmetlennek találom, hogy csak úgy legyek. Ha teszem azt, egy nagyon híres rendező hollywoodi filmjébe bekerülnék, és sok pénzt keresnék, el tudnám képzelni, hogy hosszabb időre elutazzak. Nem vagyok munkamániás, de ha van munka, csinálom. Nincs havi fizetésem, de még mindig jobban keresek, mint egy élelmiszerboltban dolgozó pénztáros. Fölösleges siránkozni, ha az ember tisztában van azzal, hogy milyen közegben él, és sokkal könnyebb a helyzete, mint másnak.

MN: Nemrég társosztályvezető lett a Színművészetin.

RR: Pelsőczy Rékával és Bagossy Lászlóval közösen csináljuk, így meg tudjuk osztani a feladatokat. Színészként dolgozom a növendékekkel. Azokat a kétségeket, problémákat vetem fel nekik, amikkel én magam is találkozom. Most éppen harmadikosokkal dolgozunk, akik közül többen beugrottak különböző színházakban, vagy kisebb szinkronmunkákat vállaltak. Megkérdezték tőlem, hogyan tudják felvenni a pénzüket. A rendszer szerint vállalkozóknak kellene lenniük, holott diákok. Azt feleltem nekik, kérdezzétek meg a felsőéveseket, ők hogyan intézik. Itt kezdődnek a nem tiszta, nem érthető dolgok, a mutyizások. Erre szocializáljuk a fiatalokat.

Neked ajánljuk