Alföldi Róbert színháza megosztó – ez ugyanolyan evidencia, mint hogy szerinte a jó színház az, amely nem állít, hanem „kérdez, tűnődik, dilemmázik, megmutat, fölvet” – ahogy a róla szóló könyvében a kritikus Csáki Judit fogalmaz. Mindkét tételt jól illusztrálja Gerhart Hauptmann művének, a Patkányoknak rendezése az Újvidéki Színházban.
Nyilván vannak és lesznek, akik lelkesednek érte, ahogy ezt a főpróba zömmel egyetemista meg diák közönségének reagálása és tapsa tanúsította, s vannak és lesznek, akik inkább fenntartással, mint teljes empátiával fogadják, mint a bemutató közönsége tette – ez magától értődő, minden színházi előadás esetében elkerülhetetlen. Ennek ellenére talán mégsem árt elgondolkodni felette, mi lehet a vártnál visszafogottabb fogadtatás oka. Elsőre az merül fel, hogy mást vártak, mint amit kaptak. Nem ismerték Alföldi Róbert rendezéseit, de sokat hallottak róla, és provokatívabb, sőt sokkolóbb előadásra számítottak. Helyette azt tapasztalták, hogy ezúttal Alföldi kevésbé élt a rá jellemző meglepő színpadi effektekkel, bár nem mondott le róluk. Inkább a szöveget tisztelte, amit viszont szinte megkövetelt Hauptmann ma már mind nyelvi, mind pedig szerkezeti szempontból kétségtelenül kissé avítt, naturalizmust és expresszionizmust keverő műve. Tény, hogy az újsághírnyi magból ötfelvonásos drámává szaporított történet, ahogy erre már a mű megírását követően Lukács György is utalt („nem történik benne – terjedelméhez képest – elég belső dolog”), a mai néző figyelmét, az értő dramaturgiai beavatkozás ellenére (dramaturg: Gyarmati Kata) sem tudja folyamatosan lekötni. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy a mintegy évszázaddal ezelőtt írt mű a mai néző számára is tartalmaz figyelmet keltő gondolati gyúanyagot, ami elsősorban a dráma címe jelezte patkánylét természetrajzában jut kifejezésre.
| ||
Nem véletlen s nem is tekinthető elhibázottnak Alföldi választása, hogy Hauptmann 1911-ben írt berlini tragikomédiáját ma színpadra vigye. Szerinte, ahogy a színház Teátrum című havi közlönyében fogalmaz, a Patkányok „Nagyon jó történet arra vonatkozóan, ahogy az emberek figyelnek és nem figyelnek egymásra”, továbbá a dráma „társadalmi közege rímel a mára”. Mert ma is minden rothad, de „ebben a rothadásban valaki megpróbál családi fészket teremteni”. Ez azért nem sikerül Johnnénak, a történet főszereplőjének, mert tervét hazugság árán szeretné megvalósítani. Saját elhunyt újszülött gyermeke helyett a megesett lengyel lánytól elorozott gyerekkel szeretné családja egységét helyrehozni, és visszanyerni a maga lelki nyugalmát. A cél szép, az eszköz viszont elfogadhatatlan, következésképpen, miután erről egy gyilkosság közrejátszásával megbizonyosodik (Johnné kétes múltú öccse megöli a gyermekét visszakövetelő lengyel lányt), nem marad számára más, mint az öngyilkosság.
A dráma színrevitelét igazolhatja, hogy Johnné története, bár intenzitását tekintve a legdrámaibb, nem kirívó eset. A mindent elpusztító patkánylét társadalmi szimptóma. Ahogy elkeseredésében a kőművesmester, John fogalmaz: „Itt minden szétmállik! (…) Mindent aláásott, szétrágott a féreg, a patkány, az egér. Minden ingadozik! Minden leszakadhat a pincéig akármelyik pillanatban.” És éppen ennek a patkánytenyészetként létező társadalmi közegnek a megmutatása lehet a Patkányok mai színpadra állításának magyarázata. Ebben találhatta meg Alföldi azt, amitől Hauptmann műve – ahogy a róla írt könyvben a klasszikus darabok kapcsán írt kommentárjában mondja – „képes ma hozzánk szólni”.
Hogy ez mennyiben sikerül, azt nézője válogatja.
Az viszont kétségtelen, hogy szándékát a rendező munkatársai hathatós segítségével igyekszik színházi gesztusként érvényre juttatni. Ehhez alapot a Zöldy Z. Gergely tervezte találó díszlet nyújt. Az író elképzelte többszintes „hajdani lovassági laktanya” zegzugos játékterét helyettesítő, a feslettségre utaló rongyokra épített (a történet fontos szereplője egy színidirektor, akinek itt van a jelmeztára), labirintusszerű vaskonstrukció a helyszín nyomasztó légkörét és a szereplők bizonytalanságérzetét is kifejezi; a külső kuszaság a belső, a lelki kuszaság leképzése. Hogy a játéktér keltette drámai közérzet ne uralja az előadást, és a hauptmanni tragikomikus szándék is kifejezésre jusson, arra a rendezőnek van gondja. Olyképpen, hogy a két cselekményszál közül Johnné történetének drámaiságát Hassenreuter direktor és környezetének komikus ábrázolása ellenpontozza. Vagy úgy, hogy latin mondásainak magyar fordítását a direktor „kiszólva” közli velünk, vagy úgy, hogy az igazgató felesége (Banka Lívia) fulladásának és izgalmának jeleként sipító hangot ad, kivéve, amikor a számára legdrámaibb pillanatban a lányát az élet nehézségeinek elfogadására okítja. A rendező ellenpontozó szándéka abban a jelenetben a legkifejezőbb, melyben a két szerelmes, mindenre elszánt fiatal, Walburga, a direktor lánya (Szilágy Ágota) és a papnövendékből színésztanonccá lett fiatalember (a jellembeli balekséget komikusra színező Sirmer Zoltán) elhivatottságát szavalva („Mi vagyunk a jövendő! El kell jönni az időnek, amikor az egész széles, szép világ a miénk lesz.”) néz velünk szembe, s közben kis híján az előttük tátongó szakadékba zuhannak. Számomra ez az előadás legaktuálisabb üzenete.
Amikor fentebb arra utaltam, hogy Alföldi számára a teátrális effekteknél fontosabb a szöveg tisztelete, ezzel jelezni kívántam, hogy ügyel a színészek játékba hozására, ami szinte kivétel nélkül sikerül. Számomra legvitathatóbb a jámbor vidéki pap – Giricz Attila – hozzá nem illő dühöngése, vagy a Johnné bűnöző öccsét alakító Huszta Dániel visszafogottsága; mindkettőre lehet magyarázatot találni, de nekem nem sikerült. A három főszereplő – Krizsán Szilvia (Johnné), Ferenc Ágota (a lengyel lány) és Balázs Áron (Hassenreuter) – esetében azonban működik az elképzelés. Míg utóbbi színházi és életbeli ripacsként színezi a súlyos drámai történetet, addig Ferenc Ágota a megesettségében kiszolgáltatott lány kétségbeesettségét igyekezett változó sikerrel tragikussá formálni, Krizsán Szilvia pedig a rögeszméjéhez ragaszkodó szörnyű asszonyban mutatta meg apró gesztusokkal, éles emotív váltásokkal a tébolyig vezető tragédiát. Nagy alakítás. A kisebb szerepek közül a legnehezebb dolga a Johnt alakító Mészáros Árpádnak volt. Jóságos kispolgárnak kevésbé hiteles, mint a fordulat után (ez nem is sikerült igazán), amikor felbőszülten az egész tenyészettel elszántan leszámolni kíván. Több kisebb alakítás teszi teljesebbé patkányország képét. Faragó Edit a jobb napokat megélt, mocsárba süllyedt nő villanásnyi jelenetében, Jaskov Melinda pedig ennek gyereklányát alakító, riadtságát elsősorban tekintetében hordozó jelenlétével kelt érdeklődést.
Újvidéki Színház, december 20.
