Ha úgy tetszik, Kubában hazatalált a world music-mozgalom. Hiszen a Karib-világ zenéi eredendõen "keverék" jellegûek: afrikai ritmusok és európai dallamok ötvözetei. A kubai son, a trinidadi calypso, a dominikai merengue vagy a jamaicai reggae története elválaszthatatlan a spanyol, francia, brit gyarmatosítás történetétõl.
Kezdetben dobból és énekbõl állt a kubai zene. Erõsek voltak a vallásos gyökerei, az összes istennek megvolt a maga ritmusa. A különféle stílusirányzatok közül a rumba õrizte meg legtovább ezt a kimondott Afro-Cuban hagyományt, míg - ellenpéldaként - a danzón érezteti a legerõsebb európai befolyást. Mára a son vált a legelterjedtebbé, mely Kuba keleti partján alakult ki az 1800-as évek elején az afrikaiak, a spanyolok és a Haitibõl ide menekült franciák "hibrid" muzsikájaként. Egyszerû, rusztikus formái éppoly közkedveltek, mint a nagyzenekarra hangszereltek, közös sarokpontként én csak a sajátos melódiákat, a hangsúlyos ritmusalapot és a 3 x 2 húros - úgynevezett tres - gitárt tudnám említeni.
A két válogatás közül a Cubát szövi át mélyebben a son, olyan nagy múltú zenekarokkal és énekesekkel, mint a Septeto Habanero, a Cuarteto Patria, az Irakere, illetve mint Celia Cruz, Celina González, Beny Moré vagy Eddie Palmieri. A két hölgy, Celia és Celina magasságában érdemes megállni egy pillanatra, tudniillik miközben mindkettõjüket királynõzni szokás, a Castro-rezsimhez való más-más viszonyuk jelképessé vált. Celia azok közé tartozik, akik az emigrációt választották, azóta is New Yorkban boldogul, míg Celina a forradalom támogatójaként (is) intézményesült: folyamatosan jelentek meg a lemezei, saját rádiómûsort mûködtethetett.
Castro rendszere alaposan megregulázta az ötvenes években pezsgõ zenei életet; ha nem is fojtotta el, de túlszabályozottságával ugyancsak keserûbbé tette. Mûködési engedélyhez, minisztériumi bejegyzéshez kötötte a fellépési lehetõségeket, megosztva ezáltal a zenésztársadalmat. Nehéz volt technikai eszközökhöz és végképp nehéz külföldre jutni; monopolizált helyzetbe került a lemezkiadás - egyetlen kiadó, az EGREM mûködött -, s mindez arra kényszerítette az olyan (már) nemzetközi rangú zenészeket is, mint az Irakere-alapító Arturo Sandoval vagy a Sierra Maestra-tag Jesús Alemany, hogy elhagyják Kubát.
*
A Más Ritmo Latino CD szélesebb körbõl merít. Elsõ lemeze a klasszikusokra figyel - közülük persze többen visszaköszönnek a Cubából -, a második a legfrissebb fejleményekre: latin house, latin acid-jazz, latin ragga stílusú felvételekkel. Földrajzilag is határtalanabb: így a kameruni Manu Dibango, a brazil Gilberto Gil, a Puerto Ricó-i Tito Puente és a panamai Ruben Blades is hallható a maga valamelyik örökzöldjével. E pár névvel egyben egy eddig "elhallgatott" irányzat, a salsa is terítékre kerül; egyáltalán, ahogy a son a Cuba albumra, a salsa erre a válogatásra nyomja rá a bélyegét.
A salsa egy "többszörösen összetett" stílust jelöl. A kubai zene és az amerikai big band dzsessz találkozásából született; gyûjtõnévként a hetvenes években kezdték használni a New York-i latin muzsikák jelölésére. Egy salsazenekar rendszerint ritmus- és fúvósszekcióból áll, közöttük - mintegy híd gyanánt - zongorával és bõgõvel. Történetesen a zenéjük kubai rétege éppúgy lehet mambo, mint cha-cha-cha, son, bolero vagy guaracha, így eshet meg, hogy míg számunkra az Irakere vagy a Los Van Van zenekar salsát játszik, a finomabb fülû kubaiak sonra (vagy mambóra és így tovább) esküsznek.
Kétszer százötven perc egészen tisztességes alámerülés. Mondom, mûködik nosztalgiázásként és beavatásnak is; nekem például fogalmam sincs, hogyan bírtam ki idáig Eddie Palmieri Caféja nélkül. Ezt komolyan. Tessék megízlelni, utána kit érdekel a...
Marton László Távolodó
Cuba; Más Ritmo Latino, Wagram/HMK, 1998
