Azzal lehetne kezdenem, hogy miként viszonyulok a Grammyhez, de nem viszonyulok sehogy. Annyira azért nem az én asztalom. Meg amúgy is, ha az Akadémiát nem zavarja a csõlátása, akkor én minek strapáljam magam.
Engem azzal szoktak csesztetni, hogy nem foglalkoztat a tömegkultúra; ennek azonban épp az ellenkezõje igaz. Mit sem szeretnék jobban, mint ha a tömegkultúra alkalmasint beszippantaná, ami a margóra szorult. (Amihez ugye a peremvidéket kell fürkésznem.) És arra is nyitott vagyok, hogy díjazzam a Grammyt, ´68-ban a Beatles Sgt. Peppere például egy ilyen eset volt.
Hát így. Most pedig a tárgyra, ha van. Az elsõ kör az év kislemezéé, és máris nagyon kiakadok: engem a vérbe tud idegesíteni a titanicos, lihegõ Celine Dion (My Heart Will Go On). Megkapta hozzá a legjobb nõi popelõadót is, ragyoghat az a túlspilázott lelke. Ha engem kérdeznek, ebben a kategóriában Brandy & Monica (The Boy Is Mine) a nyerõ; ugyan õk a legjobb rhythm- & blueselõadók - így is rendben van.
Madonnát most divat kajolni, õ úgy gázos, hogy mégsem, kikandikál. Emlékszem, már a 80-as években mennyit kaserolták az alternatívok: Nick Cave, a Sonic Youth, a Swans. Pár évvel ezelõtt magam is nagyon bírtam a Massive Attackkal közös Marvon Gaye-feldolgozását, ahhoz képest viszont sehol sincs a Ray Of Light. Nézzem csak: az év tánclemeze, a legjobb popalbum, a legjobb video - megvagyunk.
Érdekes, mennyi nõ. Eric Clapton, a legjobb férfi popelõadó (My Father´s Eyes) nem nõ, viszont már õ is dobgépezik. De tényleg: Alanis Morissette-é a legjobb rockdal (Uninvited), + õ a legjobb nõi rockelõadó; Sheryl Crow-é a legjobb rockalbum (The Globe Sessions) - micsoda világ, istenem. (A béke kedvéért; a legjobb férfi rockelõadó: Lenny Kravitz - Fly Away; a legjobb rockzenekar: Aerosmith - Pink; a legjobb hard rock-elõadó: Jimmy Page & Robert Plant - Most High; a legjobb metálelõadó: Metallica - Better Than You.)
Lauryn Hill külön sztori: cseppben a tenger, már majdnem maga a Grammy. A Fugees-énekesnõ The Miseducation Of Lauryn Hill címû augusztusi szólóanyaga überelni látszik a Fugees ´96-os The Score albumának - két Grammyt és tizenhétmillió vevõt látott - páratlan rapsikerét: miután az év legjobb lemezének tartotta egy csomó szaklap, biztos, ami tutkó, most még lekaszált öt Grammyt. Lauryn az év új mûvésze, az év legjobb rhythm- & blues- elõadója (Doo Wop), övé az év albuma, az év legjobb rhythm- & bluesalbuma és az év legjobb rhythm- & bluesdala (Doo Wop). Korrekt kis gyûjtemény. Ez a Doo Wop egyébként tényleg jó levegõjû dal - kirí a válogatásból -, és Lauryn tényleg attól izgalmas, ahogy a rapet a rhythm & bluesba olvasztja. (Felvétele Bob Marley stúdiójában készült, Lauryn két csemetéjének a papája Bob Marley egyik fia, Rohan Marley.)
A raplemez amúgy, fájdalom, ugyancsak elég vacak. Kábé olyan vacak, mint Will Smith, a legjobb rapelõadó (Gettin´ Jiggy With It). A legjobb rapzenekar a Beastie Boys lett (Intergalactic), a legjobb alternatív zenekar pedig a Beastie Boys (Hello Nasty). Figyeltem hát rájuk, nagyon, de nem hallottam, hogy történt volna valami. E válogatás leginkább figyelemreméltó momentumának az a két Jay-Z-darab tûnt, amely, bár jelezve van, mégsem hallható - csúnyán beszélnek, vagy nem adták a jogot? -, kivált, hogy a Vol. 2... Hard Knock Life kapta a legjobb rapalbumot.
Lapozzunk.
Hogy szívemhez közelebb kerüljék e ceremónia, a legjobb világzenei album díját is odaítélték. Gilberto Gil vehette át a Quanta Live-ért - farkam behúzva, ezt a lemezét nem ismerem. (Fura, a rádiós világzenei összesítésben nem fért a százötvenes listára.) És hogy magyar vonatkozása is legyen, a legjobb operalemez díjával A kékszakállú herceg várát tüntették ki, és az a lemez is leakasztott két Grammyt, amin a Cantata Profana (is) hallható (a legjobb klasszikus zenei album, a legjobb kóruszenei elõadás). Ja. Bartók, akárcsak a Beatles Sgt. Peppere, rendben van.
Marton László Távolodó
Grammy Awards, Los Angeles, 1999. február 24.
1999 Grammy Nominees; 1999 Grammy Rap Nominees, Warner Records
