Zene

A dán Volbeatet Michael Poulsen énekes/gitáros hozta össze pár éve, miután teljesen elege lett előző zenekarának, a hörgős-metálos Dominusnak a dolgaiból, meg egyébként is Elvisre és Johnny Cashre kattant világéletében. Poulsen a Volbeat élén minden megfejtés nélkül nekiállt olyasféle rock `n' rollt játszani, mintha a Danko Jones találkozna a Life Of Agonyval (utóbbi főleg Poulsen hangadottságai miatt áll), és összehozott kettő darab lemezt (The Strength, The Sound, The Songs és Rock The Rebel/Metal The Devil). Az elsőre még csak a jó szimatú rockrajongók figyeltek fel, főleg Európában, a nemrég Amerikában is megjelent Rock The Rebel előtt viszont úgy borult térdre a szakma, mintha baseballütővel csaptak volna a reflexpontjára mindenkinek.

Ez a csillaghajó már rég elúszott, de a hajdan volt rajongást - mint erről könyvtárnyi látlelet tanúskodik - még a jedik írmagjánál is nehezebb kiirtani. Pedig azok után a pofonok után, amelyeket az új epizódokkal Lucas kiosztott a rajongóknak (azoknak főleg, akik ifjúsági mozibérletes koruk óta hisznek a mesékben), túl nagy tétje már nem volt ennek az eredetileg nem is mozira szánt, rajzfilmes nekiveselkedésnek, mely a klóntörténet kronológiájában a második és a harmadik epizód közé ékelődik.

valahol a brechti sanzonok, az ír kikötői munkások blaszfém kocsmadalai, a délszláv temetési mulatós és az angolszász börleszk között egyensúlyozó dalaiban kurvák és stricik, sorozatgyilkosok és szomorú sorsú kisgyermekek adják egymásnak a kilincset, miközben az énekes a kései Tom Waits whiskeytől gurgulázó hörgése, egy századfordulós freak-show kikiáltójának hisztérikus rikácsolása és egy kasztrált Farinelli angyali cirádái között tornáztatja a hangját. A Recenzens először azon tűnődik, vajon nem egy Liverpoolból Brooklyn felé tartó gőzhajó negyedosztályú fedélzetén kellett volna-e inkább megrendezni a koncertet.

A macskakövekkel kirakott kis beugró tér közepén egy hatalmas, borostyánnal benőtt fa áll. Körülötte apró asztalok, egy ódon kapubolt, ablak, viharvert cégér.

művei zárták az idén csonkára sikeredett Mahler-ünnepet. Csonka lett, mivel Matthias Goerne betegsége miatt elmaradt egy dalest; előzetesen úgy tippeltünk, hogy ez lett volna a koncertsorozat megkoronázása.

Eljött a nívótlan csengőhangokkal való leszámolás pillanata: a német zeneszerző, Max Richter klasszikus alapokon nyugvó csengőhangokkal folytat harcot a silány fogyasztói kultúra ellen. Kevés ehhez hasonlóan felesleges produkciót találni, de az elektronikus effektekkel kevert, zongorára és hegedűre írt miniatűr etűdök meggyőző erővel oszlatják el a projekt komolysága felett érzett kételyeinket.

Verne Gyula valamely regénye nyomán legutóbb Jackie Chan és mókás társai indultak nyolcvannapos Föld körüli (lassacskán ódivatúnak tűnő) kétdimenziós expedícióra. Túléltük.

A négykezes eredetileg szobaműfaj volt, az intimitás műfaja, mely testközelbe hozta a nyilvános terek nagy, reprezentatív zenéit. Mondhatni: a négykezes a 19. század rádiójaként funkcionált; az idők azonban változnak, és ami egykor közvetítő volt, az ma egy másik rádió révén maga is közvetítetté válik. A hangverseny tere ugyanis mohó kapitalistaként kebelez be mindent, ami egykor a falain kívül: templomban, szobában, szabadban tenyészett. Az igazán nagyok mindenesetre már saját korukban is hajlamosak voltak ledobni magukról a műfaj funkcionális kötöttségeit: Schubert például, akinek zenéjét az intimitás megdicsőülésének is nevezhetném, éppen legnagyobb szabású négykezeseiben törődött legkevésbé a műfaj szociológiájával. Dolinszky Miklós

Valami kis természetellenes a nagyon nagy, sőt végtelen természetben, egy torz akkord az isteni szimfóniában, épp csak felbukkan, épp csak észlelhető, nem bánt senkit, sőt, szelíd, mégis hamar kitépetik könyörtelenül, s el is tűnik nyomtalan, elúszik, mint egy narancssárga mentőmellény a horgászparadicsom vizén. Vízben erősek vagyunk, a Deltával leginkább akkor volt tele a sajtó, amikor Cannes-ban versenyfilm volt (micsoda megtiszteltetés), és hát a pólósaink, a kajakosok-kenusok, Cseh Laci. Turcsányi Sándor

Frissen, naposan indult a szezon: a Stúdió K Rettentő görög vitéz című előadásán dőltünk a nevetéstől, gyerekek, felnőttek - bár nem kötnék fogadást rá, hogy ugyanazon nevettünk. Csáki Judit

"A nagy graffitis reggel felkel, zuhanyozik, felveszi bő gatyáját, fekete spray-vel fújja be a hónalját, szőrös testét, vicces pólót húz, és nekivág a városnak." Ha a festékfújó spray nem rendeltetésszerű használatától eltekintünk, szinte magunk előtt látjuk azt a közhelyes képet, amely alapján a street art dolgos munkásait elképzeljük. A négy művész kiállítása ellenben arra mutat rá, hogy a köztérben elhelyezett üzeneteknek lehet más módjuk is, mint a festékszóróval elkövetett egyszerű rombolás, a puszta helymegjelölés tagekkel vagy egy túlfűtött érzelmi állapot felmutatása (Szeretlek Béla). Dékei Kriszta

Történetileg minden adekvát: a tizenkilencedik század második felében, amikor a fiatal festők csontig járták a lábukat egész Európában a realizmusért meg az életben maradásért, és már négyszáz éve szokták a csecsemőhalandóságot, a fiatal Hodler is megkezdte élethátrányainak lefaragását. Minden adva volt tehát ahhoz, hogy olyan életmű kanyarodjon ebből, amelyet a sorozatos pályázatok nyűge és az egzisztenciális alkalmazkodás kényszere fog viszsza, valahogy úgy, ahogy a szerencsétlen Zichy Mihállyal történt. Hodler életművében viszont az a szép és az a váratlan, hogy a modern festészet képfelfogása úgy tör elő belőle, olyan elementáris természetességgel, hogy a sokra tartott szimbolizmusa a tizenkilencedik századdal együtt elpattan, mint egy buborék. Ami marad utána, azt ma is értjük. Kürti Emese

Gyakran megfigyelhető legnagyobb költőinknél is (Illyés, Füst Milán), hogy prózájuk nyelvének zeneisége, lejtése, ritmusa eltér a hagyományos próza oldott, szabad áramlásától, időnként mintha sűrűsödne, csomósodna, hogy aztán furcsán meg-megakadva gyakran irányt váltson, s így a természetes olvasás könnyedsége ellen hasson. Annál is érdekesebb mindezt Báthori Csaba regényében megtapasztalni, mert kritikusként talán az egyik legszebb nyelvű mai magyar író, aki mindig nagy természetességgel, tömör lírai képekben bontja ki a művek legbonyolultabb összefüggéseit. A könyv stilizált világában egy kamasz fiú dolgozatait olvashatjuk. Egyrészt kissé idomtalanul erős ez a nyelv, másrészt költőiségében, egyéni szóhasználatában szeszélyesen hullámzó. Akárhol is üssük fel a könyvet, ilyen mondatsorokat olvashatunk: "Holci barátom meséli, kinn heverésztek a homokban a Balcsin, és az apja megtanította sakkozni. Egy nyár elég kigondolni, begombolni. Én csak úgy összehordom magam, hogy legyek. Mások vannak erőlködés nélkül. Én a hazáért dolgozom?" Sántha József

Ott az oklevél az elején, de hasra esni nem kell: nem titok, mindenkinek kiállítják ezt a papírt, aki úgy dönti a kamerát, ahogy az a Dogmában írva vagyon. Lars von Trier aláírása mindenesetre becses trófea (a papír alján baloldalt), bár ma már inkább az autogramgyűjtőknek az, mintsem a mozistáknak: így múlik el a világ dicsősége.