mûvei zárták az idén csonkára sikeredett Mahler-ünnepet. Csonka lett, mivel Matthias Goerne betegsége miatt elmaradt egy dalest; elõzetesen úgy tippeltünk, hogy ez lett volna a koncertsorozat megkoronázása. Így viszont a Dal a Földrõl utolsó tételére, a Búcsúra hárult e fényes szerep. A holland mezzoszoprán, Christianne Stotijn nem tudott e váratlan fordulatnak megfelelni, de legyünk vele igazságosak: egy hétköznapi, a körülmények drámájától függetlenített koncerten sem okozott volna feltûnést. Számos tünete van annak, ha egy hang kiegyenlítetlen, sajnos Stotijn túl sokat produkált ebbõl, sûrítményét pedig hová máshová, mint dalának utolsó szavába (Ewig, ewig... - Örökké, örökké...) csepegtette. Tenorpárja - Robert Dean Smith - már többször megörvendeztette a budapesti közönséget, de most õ sem tudott formátumot adni szólóinak. A formátum hiánya jellemezte egyébként az egész estét. Schönberg önkezûleg nagyra duzzasztott vonóshatosa, a Verklärte Nacht indította a hangversenyt, melyet ekkorára hizlalt vonószenekaron még nem hallhattunk. Az elõadás vontatottsága és érdektelensége igazolta, hogy tényleg nem a méret a lényeg. Szerencsére tudjuk, hogy ez a késõ romantikus, Schönberg pályáján korainak számító opus ennél izgalmasabb kompozíció. Fischer Iván mozdulatai nem árulkodtak tanácstalanságról, ám a hangzó végeredmény mégiscsak errõl fecsegett. A szünet a bizakodás jegyében állt, ám Fischer Mahler szimfonikus dalciklusában az elsõ részben tapasztalt menedzseri munkát folytatta. A felvetett kérdéseket gyorsan megválaszolta, a részletproblémákat megoldotta, ám az interpretációs kíváncsiság halvány jelét sem tapasztaltatta meg. Szégyen, de a szimfónia utolsó tételét bûnös gondolattal vártuk: "Istenem, milyen szép zene, de milyen hosszú!" Ezt a koncertet könnyû lesz elfelejteni, kérdés, hogy milyen hamar szabadulunk meg a balsejtelemtõl: a Mahler-ünnep elveszítette volna a lendületét?
Mûvészetek Palotája, szeptember 10.
***
