A macskakövekkel kirakott kis beugró tér közepén egy hatalmas, borostyánnal benõtt fa áll. Körülötte apró asztalok, egy ódon kapubolt, ablak, viharvert cégér. A hely mottója: "Éljél nappal". Na igen, hiszen a Dorothea reggel 8-tól este 10-ig tart nyitva (szombatonként 11-ig). A hely és a környezet olyan, mint valahol Dél-Olaszországban talán. Ott tapasztalható ugyanis az a lakájos idõtlenség, amit Szentendre eme zugában érezhet az arra járó. Kényelmes és fesztelen tétlenség. A Dorothea azon kevés helyek egyike, amelyik alkalmas mind a szemlélõdésre, mind az elmélyült beszélgetésre. A kávé márkája titok, ízléses, aranyszegélyû csészékben szolgálják fel. Erõs és karakteres. A csapolás is tökéletes: Vendelin fiam kocsmárosa nem méri bõven a habot. A borválaszték széles körû, és ami egyre ritkább Magyarországon, a hõfokok is stimmelnek. Házi készítésû limonádét is rendelhetünk, friss citrommal, és - igény szerint - mentával, bodzával vagy eperrel. Az egyéb üdítõitalok szervírozását szintén kreativitás jellemzi (jó példa erre a gyömbéres körtelé lime-karikával). Ételben azt kapja az ember, amit egy ilyen jellegû helyen kapnia kell (és lehet): szendvicsek, egyszerûbb mediterrán fogások állnak gyomrunk rendelkezésére.
És aztán a légkör. A terasz legtöbb asztalánál törzsvendégek ülnek, az pedig régi tapasztalat, hogy a törzsvendégek beszélgetése (hangja, hangszíne) egészen más, mint az egyszerû betévedõké. Megnyugtató duruzsolás vesz körül. Az egyik asztalnál higgadt politizálás folyik. A másiknál ifjak hajolnak folyóiratok fölé. A harmadiknál nõk csivitelnek. Mind itt beszélnek meg mindent, és valószínûleg mind ismerik is már egymást. A pincér pedig tökéletes. Csendes figyelem és figyelmesség, barátságosság - mindez pedig bármiféle intimpistáskodás nélkül. Kérdés nélkül is tudja, hogy "idegen" vagyok, így aztán a számla rendezése után fejbõl elmondja a Budapestre tartó busz- és HÉV-menetrendet. Nehéz szívvel indulok haza.
*****
