Frissen, naposan indult a szezon: a Stúdió K Rettentő görög vitéz című előadásán dőltünk a nevetéstől, gyerekek, felnőttek - bár nem kötnék fogadást rá, hogy ugyanazon nevettünk.
Zalán Tibor "antik mesejátékot" írt Thészeuszról - ő a rettentő görög vitéz, noha még csak tizenhat éves, de mit tehet: hőssé kell lennie ízibe'. Apukája, Aigeusz athéni király épp csak gyereknemzésnyi időre jött össze az anyukájával, Aithrával, majd kardját és saruját örökségül hátrahagyva továbbállt. A kisfiú, a leendő athéni király számtalan kalandon esik át, mire az apjához ér - a meséből persze kimarad, mit, illetve kit is talál ott: Médeia, a féltékeny mostohamama nem örül neki, de végül ő távozik saját fiával... De mondom, nem dől ránk az összes antik mondakör, Zalán módjával és szellemesen szövi mesévé a Thészeusz-kalandok egyikét-másikát, hozzá ki is talál néhányat, és a mese nagyjából ott végződik, ahol Thészeusz királysága elkezdődhetne...
Találékony és gördülékeny a szöveg, a nyelv, itt-ott kifejezetten pofátlan rímek, tenyérbe mászó sorok lógnak ki belőle: "Nincsen nálam madzag, hogy kötözködjek veled"; vagy: "Büszkén mondom, halandó itt még nem volt menendő tovább"; vagy: "keskeny út ez kettőnknek, másként vége bendődnek", mire a másik: "Hogy jön az én bendőm ide? Rím kedvéért tetted bele?"...
A színészek feketében, hiszen bábokat mozgatnak; oldalt Spilák Lajos ül, aki minden hangért felel, zenéért, dalokért, zajért, zörejért és hangillusztrációért. A zene, a dal (illetve zaj) maga is számos vicces poént hoz; szokásos összjáték ez itt, a Stúdió K-ban. A díszlet alig néhány szellemes darab, kerekes állvány, összetekerhető - függönyként is szolgáló - térkép, néhány fateknő, fekete paraván. Németh Ilona és Bodor Kata tervezte, akárcsak a bábokat, amelyek mindegyike megint telitalálat; annyi ötlet szorult beléjük, hogy másutt egy évadra is sok lenne.
A kamasz Thészeusz királyfi külsejű fiúcska, nagy szeme, daliás tartása inkább játékos, mint hősies. Első ellenfele Periphétész, a bunkós ember; csupa rongy, kopottas, fancsali pofájú szörnyeteg, akit - üzenet a gyerekeknek - nem tanítottak meg játszani. Thészeusz megtanítja, és mindjárt meg is öli, a saját bunkójával. Thészeuszt Nagypál Gábor játssza és mozgatja - hasonlítanak is egymásra.
Szinisz, a fenyőhajlító rabló ugyancsak megrögzött gonosz - és Thészeusz nagy bajban lenne, ha nem súgna neki Homonnai Katalin Mesélője, aki Ariadné szerepében óvja leendő szerelmét. Így aztán Thészeusz tudja, hogyan csalja saját csapdájába a fenyőhajlítót, aki a két rugalmas fenyőtörzs között ketté is szakad, még a feje is két egyforma darabra. Természetesen sudár és zöldben játszik, belesimul az erdőbe.
A Stúdió K színészei sosem tesznek különbséget gyerek- és felnőttdarab között; olyan odaadással, kedvvel és komolysággal mozgatják a bábokat és közben játsszák maguk is a szerepet, hogy a (felnőtt) néző többnyire az ő játékukba feledkezik bele. Hannus Zoltán például a gonoszban érzi otthon magát; ő a bunkós ember, és később ő a lábmosató útonálló is (akinek aránytalanul nagy és mocskos lába a legfőbb ékessége, a gyilkolás eszköze: ezzel rúgja le a szakadékba áldozatait). Hannus mozdulatai oly finomak, hogy kezében a báb mintha igazán élne - de az ő arcán is ott van minden indulat és érzelem.
Nyakó Júlia is kedvtelve bújik a gonosz figurákba; emberevő Kocája kifejezetten ádáz (rózsaszínes alaptónusban játszik, puha és hatalmas, mozgékony és emberarcú), alvilági teknősbékája vérszomjas (és hatalmas, üres hasú báb, amely igaziból bekebelezi, maga alá gyűri áldozatát), Nyakó hangja pedig ezerszínű, beszéde gazdagon jellemez.
Lovas Dánielnek három gonosz is jut: Szinisz mellett Prokrusztész - akinek ágyába belefekve Thészeusz éppen csak megússza a fűrészt -, majd pedig ő játssza a bikafejű emberevő szörnyet, aki súlyos isteni bosszú gyümölcseként Minosz király feleségének a fia; mint tudjuk, ő tartja halálos rettegésben az Aigeusz uralta Athént, és követel hét ifjút és hét szüzet minden kilencedik esztendőben. Lovas Dániel kiválóan illeszkedik a csapatba: Minótaurusz halálos nevetése, amelyet Thészeusz talpcsiklandozása kényszerít ki belőle, egyenesen mesteri. És remek váltásokat produkál Homonnai Katalin is: kicsit lubickol a Koca gazdájának, a boszorkányszerű Öregasszonynak a szerepében (pompás báb ez is, igazi gyöngyszem Németh Ilona banyáinak sorában!), és csupa aggodalom a hangja és a tartása, amikor a szerelmét féltő Ariadnét játssza.
Fodor Tamás rendezése csupa szín és lüktető ritmus; mesei áradás és fanyar irónia. Ez utóbbira a zárójelenet, ez a virtigli happy end a legjobb példa: amikor az aranyfonalával Thészeuszt megmentő krétai Ariadné mintegy jutalmul a győzedelmes hős karjaiba vetné magát, hirtelen tenger nyílik köztük, és a túlpartról hallgatja az ifjú hős szerelmes ígérgetését: feleségül veszi, de nem most, mert rengeteg a dolga, számos hőstettet kell még abszolválnia, de visszajön érte később, naná. A többit tudjuk: Thészeusznak nem volt érkezése tartani a szavát. De ez már egy másik mese.
Stúdió K, szeptember 13.
