Zene

Ez a film Roberto Saviano híres és hasoncímű bestsellere alapján készült, az pedig az olaszországi szervezett bűnözés egyik nagy hatású csoportjáról, a nápolyi camorráról szólt. Tehát maffiatörténet. Matteo Garrone egy szolárium kék fényében kezdi filmjét, hoszszan mutat egy durva arcú, kisportolt férfit, épp sütteti magát a szerkezetben. Vannak ott más férfiak is, "dumálnak" - ha van feszültsége a jelenetnek, az a korábban fölszedett tudásból fakad, amivel nézzük a képeket. Hogy maffia-film, tehát hamarosan vér szenynyezi be a kövezetet. S megtörténik, aminek meg kell: változatlan feszültségben.

A rigai feketepiacon ötven Mein Kampfért lehet kapni egy A tőkét. Persze nem közvetlen árucsere zajlik: közte van az euró (20, illetve 1000). Ezt a Düsseldorfer Schauspielhaus és a Rimini Protokoll közös előadásából tudom, amely a színházilag ellenjavallt A tőke címet viselte, fölé meg Karl Marx nevét írták. De aki ismeri a dokumentarista színházban utazó Riminit, az percig se hitte, hogy valóban A tőkét fogják dramatizálni. Pedig voltaképp ez történt.

A MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete) Fotóművészeti Tagozatának kommandója 2006-ban csapott le egy héten át a hódmezővásárhelyi tanyavilágra, hogy tetten érje átváltozását, felbomlását, teljes pusztulását. Egyikük, Kresz Albert utóbb vagy harmincszor visszatért a helyszínre, hogy elmélyüljön a tapasztalatokban. Az ő képei a terem középvonalában cikcakkban végigfutó választófalon láthatók, Módos Gábor, Oravecz Attila, Dozvald János és a többiek munkáitól körülvéve. "A tájból kiindulva, kameráján keresztül láttatta e világ önfelszámolódó végvonaglását. A kocsirom, a szétvert búbos kemence, a törött bútorok, a pár nélkül maradt öregek, a lovukban társra talált emberek arcán, mint lemenő nap bakacsinba öltözött, utolsó alkonysugara fölrémlett a derűvel keretezett szomorúság, és együtt azt a világot tükrözi számunkra, amelyet az vesz észre, aki hozzájuk lehajol." Szenti Tibor Kreszt méltató bevezető szavai megriasztják kissé a látogatót. Hamarosan megnyugodhat azonban, mert

A 2005-ben megnyílt, Kasztília és León autonóm tartomány által fenntartott kortárs művészeti múzeum, a Museo de Arte Contemporáneo (MUSAC) folyamatosan gyarapodó gyűjteménye a 21. századra fókuszál. Olyan művekre, melyek alkalmasak arra, hogy ráébresszék a kortárs művészeti közbeszédben járatlanokat is, hogy a művészek nem elvont modellekkel kísérletező technokraták vagy exhibicionista és a polgárpukkasztásban érdekelt peremlakók, hanem köztünk élő, a jelen valóságára sajátos eszközökkel reflektáló emberek, akiket - mint azt a kiállítás főcíme is mutatja - ugyanúgy a mindennapi élet problémái foglalkoztatják, mint bármelyikünket. A Műcsarnokban látható válogatás hűen tükrözi azt a koncepciót, amely a globalizálódott világ tényéből kiindulva elsősorban nem helyi művészek munkáira épül; így a most kiállított művészek között is többségben vannak a nem Spanyolországban élő alkotók. A Petrányi Zsolt és a MUSAC vezető kurátora, Agustín Pérez Rubio által összeállított anyag prezentálása is követi a leóni expanziós elvet, amely a kiállítási csarnok szent elzártságát tagadva kiterjeszkedik a múzeum egyéb tereibe: láthatunk műveket a könyvesboltban, a büfében és az előcsarnokban, hetente váltakozó tematikus videofilmblokkot a Menü Pont Galériában, továbbá Alicia Framis Vérszusibankjában nyilvános véradáson is részt vehetünk.

Forgatom a könyvet, a bal oldalon fekete-fehérben és szürkében úszó képkockák, a figurák gyerekrajzokra hasonlítanak, a jobb oldalon ott a jól ismert Toldi-szöveg, szép nagy betűkkel szedve, a kötet pedig szintén nagy, keménykötésű, már-már albumformátum. Gyerekkönyv lenne, melynek célja, hogy képekkel népszerűsítse a fiatal olvasóknak Arany szövegét? Netán a nemzeti kánon egyik fontos darabja előtt tisztelgő díszkiadás? Avagy egyik sem?

Bezeczky Gábor a hazai irodalomtudomány egyik meghatározó alakjának, Kulcsár Szabó Ernőnek (KSZE) a főművét, A magyar irodalom története 1945-1991 című összefoglalóját elemzi könyvében. Ez a tény már jóval a megjelenés előtt izgalomba hozta nemcsak a szűkebb szakmát, de a kritikusi világ egy részét is. Ennek oka egyszerű, de azok számára, akik az irodalomtudományos élet viszonyait nem ismerik, e várakozás érthetetlennek tűnt - főleg, hogy az analízis tárgya 1993-ban, másodjára pedig 1994-ben jelent meg.

Nehéz a titkos ügynök élete, olykor annyira be kell épülni az ellenséges szövetanyagba, hogy nem maradhat szinte egy szál sem, ami egykor volt énjéhez, a jókhoz visszaköti. Egy mégis maradhat talán, de azt számos esetben - itt nem feltétlenül az adott ügyről beszélünk, hanem a tárgyban fogant munkák széles tengeréről - kiiktatják (azt is megfigyeltem, hogy mindgyakran célzott lövéssel).

Amilyen vékony Sirokai Mátyás első verseskötete, ugyanannyira mély is. Hogy ez a mélység valóság-e vagy illúzió, az talán még nem mindig derül ki, mindenesetre a Pohárutca narratív szerkezete, amely egy valódi-fiktív város tereit teszi a versek történetszerű közegévé, rendkívül alkalmas terep arra, hogy az olvasó összefüggéseket vegyen észre.

A Békés megyei faluból (Mezőkovácsháza) indult, majd kőkemény melóval Európa-szerte elismert metálsztárrá avanzsálódott Ektomorf motörheadi következetességgel tart az egykori Sepultura-, ma Soulfly-vezér Max Cavalera nyomában, képzeletben valami brazil őserdőben nyilván. Innentől kezdve aztán teljesen egyszerű a recept: aki a fent említett zenekarok klasszikus lemezeit már nagyjából az anyatejjel együtt magába szívta, és szívesen hallgat egy olyan zenekart is, amelynek a kelleténél kicsivel több köze van hozzájuk dalírás terén (ezért mínusz egy csillag), az valószínűleg imádni fogja a What Doesn't Kill Me-t, aki pedig nem, annak úgyis teljesen mindegy, mit gondolnak az ítészek erről a lemezről.

Franco halott, épp most mondta be a rádió; 1975-ben vagyunk egy stockholmi kommunában, a tagság kitörő örömmel fogadja a diktátor halálhírét. Az anyányi, apányi fiatal felnőttek kollektív öröme azonban rövid életű, már mosogatáskor bomlani látszik: egyesek burzsoá, mások szimplán higiénikus tevékenységet látnak benne.

Az előremutató és sokszínű izlandi zenei színtérről már lelkendeztünk korábban a Narancs hasábjain - az elmúlt évek "zenei hurrikánjai" (Björk, Sigur Rós, Múm) mellett a kis sziget felől egy bágyadtan, kedvesen szemerkélő hóesés is siklott a kontinens, majd a világhírnév felé egy Emilíana Torrini nevű, magával ragadó énekesnő személyében. A Björkhöz hasonlóan bájos akcentusú, de sokkal visszafogottabb tünde eredetileg operaénekesnőnek készült, 17 évesen már hírnevet szerzett magának az izlandi Megasztárban, majd a kilencvenes években készült szólólemezeivel (főként a Love In The Time Of Science albummal) és a különböző kollaborációival lett ismert szélesebb körben (angyali hangja hallható Paul Oakenfold Hold Your Hand című számában, de a Thievery Corporation és a Gus Gus kollektíva lemezein is szerepelt, továbbá Kylie Minogue-nak is írt dalokat, például a Slow c.

Embertársaink egy szomorú halmaza tengermély félelemmel tekint a nőnemű személyekre. A félelem pedig, mint tudjuk, megeszi a lelket, s közben ráadásképp lidérces álmokat generál.

című kiállítása meglepetés a látogatónak, hiszen korábban a cigányság mindennapjainak, életkörülményeinek közelről figyelő krónikásaként ismertük - például a Stalter Györggyel közös Más világ című albumából. Ez a kiállítás viszont kifejezetten artisztikus, a jelképek misztikumára érzékeny művészalkatot tár elénk, aki mindenféle tárgyacskákat és diribdarabokat rendez el, általában nagyon is élő, burjánzó csendéletekbe, és ezeket a felvételein hatalmasra nagyítja, ami által egyfajta új, álomszerű világot hoz létre.

A Kelet-Berlinben felnőtt Kalkbrenner pályafutása tulajdonképpen szokványosnak mondható az egyívású kollégák között: előbb zeneiskolába jár, ahol trombitálni tanul (meg némi szolfézst, nyilván), azután a kilencvenes évek elején beszippantja őt is az elektronikus tánczene. Az évtized közepén már számos klubban rezidens lemezlovas - miközben nagy tévécsatornáknál dolgozik mint szerkesztő, illetve producer.