Forgatom a könyvet, a bal oldalon fekete-fehérben és szürkében úszó képkockák, a figurák gyerekrajzokra hasonlítanak, a jobb oldalon ott a jól ismert Toldi-szöveg, szép nagy betűkkel szedve, a kötet pedig szintén nagy, keménykötésű, már-már albumformátum. Gyerekkönyv lenne, melynek célja, hogy képekkel népszerűsítse a fiatal olvasóknak Arany szövegét? Netán a nemzeti kánon egyik fontos darabja előtt tisztelgő díszkiadás? Avagy egyik sem?
Egy biztos: az alcím becsapós, a Vojnich-rajzok biztosan nem illusztrációk, legalábbis, ha az illusztráció hagyományos fogalmából indulunk ki. Míg ugyanis az illusztráció jellemzően a szöveg egy-egy kiragadott epizódját jeleníti meg, addig Vojnich képei hangsúlyosan a történet egészét adják vissza, azaz a rajzok együtt egy összefüggő narratívát alkotnak - a Toldit magát. Jól mutatja ezt a képek képregényszerű jellege és elrendezése is: Vojnich képkockákat rajzol, melyek négy-öt sorban futva végül mindig megtöltenek egy-egy teljes oldalt. Mindez némiképp az úgynevezett adaptációs képregény műfaja felé tolja Vojnich illusztrációit - megidézve a hatvanas-hetvenes éveket, amikor Zórád, Korcsmáros, Sebők és más rajzolók nyomán a nemzeti klasszikusok egész sora kelt életre egy-egy folytatásos képregényben, és tudott újra népszerűvé válni.
De Vojnich Erzsébet Toldi-illusztrációja mégsem képregény. Nem az, mivel a mellé tördelt szöveg nélkül nem érthető. És Vojnich képkockái sem szóbuborékot, sem képaláírást nem használnak, vagy ha igen, akkor az a szóbuborék csak újabb képet foglal magába. Szöveg mindössze kétszer jelenik meg a 109 képkockában: egyszer a 36. oldalon, amikor Toldi egy szóbuborékban közli, hogy "Felmegyek Budára", és egyszer a történet végén, a 78. oldalon, amikor a király egy képaláírásban megkegyelmez neki: "én neked a földön kegyelmet adok". Vojnich hangsúlyozottan úgy rajzol, hogy a képei ráutaltak maradjanak az eredeti Arany-szövegre - akár azért, mert a szöveg a könyvben úgyis olvasható, akár azért, mert a művelt olvasó úgyis ismeri. És csakugyan: ebben a könyvben a fejezetek önálló kép/szöveg egységet alkotnak: a képek ugyanis mindig az egyes fejezeteket megelőző (bal) oldalon kapnak helyet, és a fejezet lezárásaként ismétlődik meg belőlük egy-egy kocka a fejezetszöveg után. Az egyes fejezetek koherenciáját tehát kép és szöveg egymásmellettisége, illetve a szöveget keretszerűen közrefogó képsorok szervezik.
Ugyanakkor kép és szöveg együtt feszültséget kelt. Míg a szöveg archaikus, díszes, sűrű, tele hasonlatokkal, rímekkel, szemléletes leírásokkal, addig a képek kevéssé részletezők, gyakran csak jelzésszerűek, szándékosan elszegényítettek, egyszerűek, és dominál bennük a borongós szürke és fekete. Míg Arany szövege a családi-erkölcsi rend és a nemzeti dicsőség helyreállításának a narratívája, Vojnich képei inkább valamiféle egzisztenciális elhagyatottságot és rémdrámát idéznek: sötét tónusok, komor, fejfákkal, sírhalmokkal és keresztekkel teli kockák, levágott vitézi fejek, vicsorgó farkasok, üres, kietlen táj előtt mozgó magányos alakok, és a tűzhelyen fortyogó fazékból védtelenül kiálló csirkelábak töltik ki a lapokat.
Vojnich képei ennyiben részben új megvilágításba helyezik, részben pedig nélkülözhetetlenné teszik az eredetit. Azonban a legfontosabb szervezőerő bennük mégiscsak a hiány, és különösen a szavak hiánya. Ahogy Vojnich korábban lépcsőket, kapukat, alagsorokat, sőt kádakat alkotott úgy, hogy tárgyai mellől tüntetően hiányzott használójuk, az ember, úgy alkotja most meg a Toldi csendjét, azaz olyan borzongató, metafizikai képsorokat, melyek folyamatosan éreztetik a szavak hűlt helyét, azt, hogy a szöveg távol van, nincs jelen. Mert Vojnich képeinek, tévedés ne essék, nem a szépség vagy a szöveget megelevenítő szemléletesség a tétje: a képkockák mögött egy olyan koncepció húzódik meg, melyet az alkotó korábbi műveiben is következetesen alkalmazott, és amelyet Radnóti Sándor egyszer úgy fogalmazott meg, hogy Vojnich "a csend tereinek a festője". Ugyanez a koncepció ihlethette a Toldi "illusztrációit" is: megalkotni egy olyan képi világot, mely csakis a szöveggel (a magasan kanonizált, nemzeti klasszikus szöveggel) együtt érthető, és bemutatni úgy, hogy az a szöveg ne feltétlenül legyen jelen. A Vojnich-rajzok egyszerre képi kommentárok, mű és illusztráció hagyományos hierarchiáját megkérdőjelező dekonstruktív kísérletek és újabb önálló műalkotások a csend tereivel kísérletező képzőművész életművében. Mert ennek a könyvnek a tétje igazából Vojnich képi világa - azaz az alcímben szerényen "illusztrációként", másodlagos elemként aposztrofált rajzok. Furcsa, apokaliptikus táj rajzolódik ki a képeken, olyan táj, amikor már elvesztek a szavak, elveszett a Toldi, és elveszett az egykori teljesség - ekkor gördül fel a függöny, és kezdődik el Vojnich Erzsébet képes rémdrámája.
Magvető, 2008, 88 oldal, 2990 Ft
