film - Együtt

  • - köves -
  • 2009. április 2.

Zene

Franco halott, épp most mondta be a rádió; 1975-ben vagyunk egy stockholmi kommunában, a tagság kitörő örömmel fogadja a diktátor halálhírét. Az anyányi, apányi fiatal felnőttek kollektív öröme azonban rövid életű, már mosogatáskor bomlani látszik: egyesek burzsoá, mások szimplán higiénikus tevékenységet látnak benne.
Franco halott, épp most mondta be a rádió; 1975-ben vagyunk egy stockholmi kommunában, a tagság kitörõ örömmel fogadja a diktátor halálhírét. Az anyányi, apányi fiatal felnõttek kollektív öröme azonban rövid életû, már mosogatáskor bomlani látszik: egyesek burzsoá, mások szimplán higiénikus tevékenységet látnak benne. Így Lukas Moodysson (2000-ben készült) filmje még egyszer elkezdõdik, egy asszonyveréssel rugaszkodunk neki az együttélés változatos formáit bemutató történetnek. A megvert feleség gyermekeit felpakolva a mulyaságig megértõ fivére kertvárosi kommunájában keres menedéket. Veszélyes üzem egy ilyen mozikommuna, könnyen lehet belõle csodabogarak gyûjtõhelye. Jön a pártkönyvével fekvõ forradalmár vagy a nyitott kapcsolatok bajnoknõje, a hónaljborotválást bátran elvetõ újdonsült leszbikus, vagy a svéd gyermekmesék klasszikusában, a Harisnyás Pippiben a materializmus rémét látó hippipár - szóval csupa-csupa ziccer, de még a virágokkal pingált Volkswagen kisbusz is berobog. Ilyen helyzetbõl szinte kötelezõ a gyõzelem: adott minden a nemzedéki tortadobáláshoz, vagy ha az úri közönségnek játszunk, az elegánsan ironikus távolodáshoz. Moodysson viszont életveszélyesen sokat idõz a nagyok játszóterérõl leválasztott átmeneti gyerekszállás környékén, ahová egy-egy felnõtt is beesik néha, ki részegen, ki a párt jelszavaival. Amilyen sok a felnõtt szó, sokáig fel se tûnik, hogy az Együtt minden retrószaga és korfestõ kezdeménye ellenére valójában nagyszerû gyerekfilm, a svéd gyerekversek prózai átirata, vagy épp Truffaut Zsebpénzének folytatása.

A Grant Film bemutatója

****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.