A MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete) Fotóművészeti Tagozatának kommandója 2006-ban csapott le egy héten át a hódmezővásárhelyi tanyavilágra, hogy tetten érje átváltozását, felbomlását, teljes pusztulását. Egyikük, Kresz Albert utóbb vagy harmincszor visszatért a helyszínre, hogy elmélyüljön a tapasztalatokban. Az ő képei a terem középvonalában cikcakkban végigfutó választófalon láthatók, Módos Gábor, Oravecz Attila, Dozvald János és a többiek munkáitól körülvéve. "A tájból kiindulva, kameráján keresztül láttatta e világ önfelszámolódó végvonaglását. A kocsirom, a szétvert búbos kemence, a törött bútorok, a pár nélkül maradt öregek, a lovukban társra talált emberek arcán, mint lemenő nap bakacsinba öltözött, utolsó alkonysugara fölrémlett a derűvel keretezett szomorúság, és együtt azt a világot tükrözi számunkra, amelyet az vesz észre, aki hozzájuk lehajol." Szenti Tibor Kreszt méltató bevezető szavai megriasztják kissé a látogatót. Hamarosan megnyugodhat azonban, mert alkonysugár és végvonaglás helyett olyan, megnyugtatóan szikár címek fogadják, mint például Már újabb tulajdonosa van a Nagy Ödön-féle tanya díszének, a 426 fészket számláló galambdúcnak, ami lehet sajnálatos és örvendetes is, viszont a négy lábon álló építmény igazi műremek. El nem tudom képzelni, ki mondja meg hosszú évek óta Kunkovács Lászlónak, hol rejtőznek azok az elképesztő utolsó darabok, amelyeket ezerszámra lefényképez, mégpedig úgy, hogy annak a tárgynak ereje, súlya lesz.
De tetszett Dömötör Mihály képcíme is: Vincze Sándor mezőőr a mobil telefon működését mutatja Vizi Imre gazdának. Bár hozzátehetnénk: és a feleségének, hiszen ott ül egy derűs tekintetű néni is, kissé azt a benyomást keltve, hogy ő már rég érti ezt az egész dolgot a gombokkal, de a világért sem árulná el, nehogy Imre gazda szégyenben maradjon. Tény mindazonáltal, hogy a mobiltelefon eljutott a tanyavilágba is, hozzásegítve az ott ragadtakat, hogy enyhüljön az elszigeteltségük.
Ottragadásról kell ugyanis beszélnünk, hiszen a képeken csupa idős, beteg ember, nehéz mozgásuk valósággal a földbe húzza őket. (Csak egy-két képen látunk gyerekeket, például egy tanyaközpont óvodájában, Benkő Imre hangulatos beállításában.) És tudjuk a bevezető szövegből: a hatalmas vásárhelyi határ szórványtanyáin 2007-ben már csak 1728 ember élt. Erdei Ferenc Magyar tanyák című 1942-es munkája még mintegy húszezer vásárhelyi tanyasiról beszél, úgy tűnik azonban, hogy akkor még a mainál is nagyobb terület tartozott a városhoz. Azt is többek között Erdeitől tudjuk, hogy az alföldi tanyák eredetileg városi gazdák külső "telephelyei" voltak olyan távoli birtokrészeken, amelyeket ésszerűtlen lett volna a városból művelni. Ezeknek a - természetesen módosabb - gazdáknak városi házuk is volt, éppen ez a kettősség adta a mezővárosi életforma egyik sajátosságát. Mint ahogy utóbb a társadalmi feszültség forrását is, midőn egyre több kisbirtokos szorult ki véglegesen is kizárólag külterületi földjére, a néhány holdja közepére épített tanyájába.
A bevezetőből megtudhatjuk azt is, hogy az előző századfordulón élt a városban egy fotográfus, Plohn József, aki százszámra készített fotókat a tanyavilágban, és ezek egy része meg is maradt, miután az idős fényképész 1944-ben, miközben deportálták, egy marhavagonban meghalt. Kár, hogy nem láthatjuk őket viszonyítási alapként, hiszen Plohn kifejezetten néprajzi alapossággal vizsgálta a tanyasiak életét, hagyományos foglalatosságaikat. Összevethetjük viszont őket magának Szenti Tibornak a képeivel, aki számos saját fotójával illusztrálta A tanya című könyvét (Gondolat, 1979). Az alapos szociográfiai munka a hetvenes évek elején már az előrehaladott pusztulás állapotában találja a vásárhelyi tanyavilágot, amihez képest akár meglepőnek is mondhatjuk, hogy bő harminc évvel később még mindig maradt lefényképezni való beszakadt búbos kemence, kőlábas kukoricagóré - persze ezt is Kunkovács csípte meg -, épített-tapasztott üstház, sőt még érintetlennek tűnő hagyományos szobabelső is, alig húszéves tévékészülékkel kibővítve.
Látunk egy sor portrét: nem feltétlenül az emberi méltóság, a jól, hasznosan töltött munkás élet dicséretét harsogják, inkább a kései Tar Sándor-novellák rettenetes külterületi élethelyzeteit sejtetik. Előkerülnek sorban a háziállatok, kutya, macska, kecske, szamár, rackajuhok, sőt Mangalicaportré, pulyka, liba, búbos tyúk, és persze a magányos gazda imádott lova. Aztán a romlás arcai, a magányt a mulandósággal egybesűrítő széthulló kerekek, rogygyant kocsik, kézzel hajtott vaskerékkel működtetett kukoricamorzsoló maradványa, Kidobott televíziókészülék kávája mint csirkeborító (Kunkovács természetesen). Van aztán néhány felvétel, inkább portré, amely új tanyafunkciókra utal (hobbitanya, nagyüzemi libatartás vagy egyszerűen gépesített földművelés), de ezekből sajnos nem derül ki, hol is tart pontosan ez a tanyavilág. Sok az erős, hangulatos kép, nagy számuk önmagában garancia a sokszínűségre. De ha már ennyi fényképész ott mozgott a vásárhelyi tanyákon, akár rideg módszerességgel, precízen, a képileg nyilván kevésbé hálás jelenkorra még jobban összpontosítva is feltérképezhették volna a dolgok állását. Mi pedig lehet, hogy szegényebbek lettünk volna néhány szomorú falomladékkal, szétrohadó talicskával, viszont nemcsak arról kapnánk érzékletes képet, ami nincs már, hanem arról is, ami van.
Magyar Mezőgazdasági Múzeum, megtekinthető április 19-ig
