Ez a film Roberto Saviano híres és hasoncímű bestsellere alapján készült, az pedig az olaszországi szervezett bűnözés egyik nagy hatású csoportjáról, a nápolyi camorráról szólt. Tehát maffiatörténet.
Matteo Garrone egy szolárium kék fényében kezdi filmjét, hoszszan mutat egy durva arcú, kisportolt férfit, épp sütteti magát a szerkezetben. Vannak ott más férfiak is, "dumálnak" - ha van feszültsége a jelenetnek, az a korábban fölszedett tudásból fakad, amivel nézzük a képeket. Hogy maffia-film, tehát hamarosan vér szenynyezi be a kövezetet. S megtörténik, aminek meg kell: változatlan feszültségben.
Roberto Saviano a nápolyi kikötőben kezdi a (magyarul a Partvonal kiadónál 2007-ben megjelent) regényét. Tán egy darukezelő rossz mozdulatára egy konténer lezuhan a dokk kövére. Az ütődés erejétől felpattan a konténer ajtaja. Fagyasztott kínai hullák zuhannak ki, megszámlálhatatlanul. Gazdátlan végtagok s koponyák görögnek szerte, emberi mocsok szennyezi be pillanat alatt a teret. A döbbenet egy percig sem tart, munkások sietnek elő, gondosan összeszedik a rakományt, pár szakavatott mozdulattal helyreállítják a meghibásodott konténert, visszapakolnak az utolsó kisujjig mindent. Szorgos szakik slaggal és seprűkkel szaladnak a színre, s fertályóra múltán mintha mi sem történt volna.
Ha a két jelenet közti horribilis feszültségkülönbség nem lenne eléggé árulkodó, akkor a metódusbéli minden bizonnyal az: mást akart Saviano, és mást Garrone. Igaz, utóbbinak nem is igen lehetett választása, hiszen Saviano alapvetően újságírói technikákkal készített háromszázötven oldalas "tényregényének" mozgóképes reprodukciójára aligha lehetett apparátusa, bármilyen bőséges apanázst is bocsátott rendelkezésére a gyártó. Ez (már a dús büdzsé) ugyan egy hírhedt bestseller esetében joggal lenne elvárható, de Garrone filmjén cseppet sem látszanak eurómilliók, ellenkezőleg, nagyon határozott törekvés tapasztalható inkább egyfajta - kicsit tán hivalkodó - minimalizmusra.
Saviano könyve vérben forgó szemű, elementáris felháborodástól hajszolt áldozatfelmutatás, Tiborc legmélyebbről feltörő, ám leltárhiányt nem tűrőn precíz panaszáradata. Garrone filmje szomorú keresztmetszet, amit a vizsgált objektum legszélesebb részén vág. Saviano dühös, Garrone szomorú; de mondhatjuk úgy is, hogy még dühös és már bánatos. Talán a két mű születése között történt valami?
Oh, rengeteg minden történt, Nápolyt (és környékét) néhányszor elborította a szemét, a camorra egy-két bujkáló közép- vagy felső vezetőjét lefülelte a rendőrség, polgári tömegek vonultak az utcára tüntetni a szemétszállítók, a maffia és az állam ellen (sokak szemében ezek egy és ugyanaz, afféle helyi szentháromság, esetleg istenverése) és egyéb dolgok, interpellációk is estek.
Oh, nem történt semmi olyan, ami szikrányit is befolyásolta volna a maffia áldozatainak életét, szerencsétlenségét. Nem tőlünk, de nem is Garrone filmjéből tudja meg senki, hogy a camorrafélék legfőbb áldozatai mindig a szegény emberek - a film választása mégis logikusnak mondható: a szegények jobban látszanak (még a társadalom elől takartabb rétegeik is), mint a gengszterfőnökök.
Így aztán a maffia alsókutyái és a nekik legjobban kiszolgáltatottak közt vergődünk. Két, tizenéves korát épp csak elhagyó fiatal felnőtt először "sebhelyesarcúsat" játszik, ők a Miami meghódítására készülő Al Pacino, úgy tartják a kezüket, ahogy ő fogta a stukkert, utánozzák a fegyverropogás hangját. Aztán egy tizedesi rangú maffiózó oktatja ki őket a helyes magaviseletre, valamikor megdézsmálnak egy "titkos" (ha egyszer még ők is tudják) fegyverraktárt, s a jelentős tűzerőt képviselő zsákmánnyal összeviszsza lövöldöznek egy néptelen partszakaszon - játsszák a gengsztert, míg végül gödörbe húzzák őket (irdatlan markoló veszi kanalába hullájukat). A szervezet nyugalmazott aktivistája kézbesítőként szolgál még, kihordja az üzemi balesetek kárvallottainak (ül a férje; valaha katona volt, de ma már nyomorék satöbbi) a rendszeres apanázst. Értesül a rossz hírekről, s látja is, tudja is a várható (persze rémes) következményeket, de nem tud (ki tudja, hogy akar-e) bármit is tenni a kárenyhítésért. S a többi hiányos fogsorú, rossz tréningruhákba, mocskos trikókba és alkarnyi vastagságú bizsukba öltözött, ocsmányul beszélő retardált is elvegetál valahogy az első szembejövő revolvergolyóig (megbízható, gyorsjáratú viszonylat az, mégis valami kollektív tévedésből mindig mindenki későbbre várja). S e négy-öt, egészen talaj menti sztori közé Garrone átveszi Saviano egyik "nagy történetét" is. A zugvarrodák fenoménjának - persze balvégű - históriáját! Van e falanszterben egy tag (szabász), aki kiragyog a kórusból. A nagyipari léptékben folyó ruhahamisítást olyan tökélyre fejleszti, hogy beelőz. A föld alá zárt, varrógép fölé görnyedő páriák kisistene túlnő önmagán, s - a televízió segítségével - módja nyílik erre ráébredni is: az Oscar-gálán meglátja valamelyik híres művésznőt az ő modelljében feszíteni. Savianónál csak itt kezdődik az ipse drámája, Garronénál ez a csúcspont. Nos, az ilyen dolgok a művek élvezeti értékét is döntően meghatározzák.
Saviano híres bestsellere egy riporteri eszközökkel megírt (soha nem mulasztja el megjelölni a forrásait: nagy szó ez egy ilyen életveszélyes műfajban), ám publicisztikai hevületű regény. Azon túl, hogy ilyen állat nincs, ebben rejlik kőharapó ereje is, a pontossággal párosuló szenvedélyben.
Garrone filmje egy teljes játékfilmes vértben (gondos előtanulmányok a kötelező neorealizmus mezein és Pasolini háza táján) előadott dokumentarista fikció. Ilyen állat meg dögivel szaladgál az állatkertekben, de nemcsak ez a gyengéje, hanem az is, hogy az e tempóval karöltve járó felülnézeti látásmódtól sem tud - jelzett szándékai ellenére sem - megszabadulni.
Nem tudhatjuk, mennyi a pr abból, hogy Saviano könyve megjelenése óta nem teheti ki lábát Nápoly utcáira (könnyen lehet, hogy semennyi). De az biztos, hogy a film pr-eseinek egyéb csali után kell nézniük.
A Szuez Film bemutatója
