A rigai feketepiacon ötven Mein Kampfért lehet kapni egy A tőkét. Persze nem közvetlen árucsere zajlik: közte van az euró (20, illetve 1000). Ezt a Düsseldorfer Schauspielhaus és a Rimini Protokoll közös előadásából tudom, amely a színházilag ellenjavallt A tőke címet viselte, fölé meg Karl Marx nevét írták. De aki ismeri a dokumentarista színházban utazó Riminit, az percig se hitte, hogy valóban A tőkét fogják dramatizálni. Pedig voltaképp ez történt.
Mégpedig annak a Nemzetközi Színházi Fesztiválnak a keretében, amelyet a Budapesti Tavaszi Fesztiválon belül (a Nemzeti Színházzal közösen) rendeztek meg - sokkal kisebb csinnadrattával, mint amennyi eleddig a meg nem rendezés körül folyt. Sok éve beszélünk-vitatkozunk arról, hogy legyen-e nekünk nemzetközi színházi fesztiválunk, hiszen egyrészt minden magára valamit is adó országban van (esetleg több is), másrészt nincs rá pénz. Az ülésezések szünetében folytak azért az "egyéni akciók" - a Bárka Színházban rendezett nemzetközi találkozón az előadások is; a Trafóban éppen a Riminit láthattuk két éve, a Katonában pedig (a két uniós fesztiválon kívül is) számos külföldi előadást, csak sosem hívták fesztiválnak.
A Rimini Protokoll Helgard Haug és Daniel Wetzel jegyezte előadásában nyolc ember meséli el az élettörténetét; ennyi mintavételből nagyjából biztonsággal következtethetünk arra, hogy Marx opus magnuma valamennyiünk sorsát meghatározza. Pontosabban: benne van mindaz, ami a különböző európai - sőt: ázsiai - országok történelmi kanyarulatait magyarázza. Ezek a száraz, szigorú mondatok telnek meg a nyolc ember sorsával: a vak telefonközpontostól kezdve a rigai történész és filmkészítőn, a brüsszeli forradalmár aktivista diákon át a szerencsejátékba belebódult villanyszerelőig, a megszállott statisztikusig és a tolmácsnőig mindenkinek "a Marxba" van kipányvázva az élete. Az előadás kazettás díszlet előtti dramatizált-szétszabdalt monológsorozat; az ütközőpontok egymásra rímelnek, nevezetes dátumok képeznek fókuszokat - és közben a kezünkbe nyomják a híres irományt, a Marx-Engels Összes 23. kötetét, követhetjük magunk is a citátumokat. Hitelesség, méghozzá valóságos, nemcsak színházi hitelesség áradt a színpadról (beleértve egy-egy élettörténet olykor unalmas szakaszait), és ez láthatóan magával ragadta a közönséget.
A szentpétervári Malij Tyeatr Lev Dogyin rendezte Lear királya sokkal nehezebben és sokkal kevésbé sikeresen tette ugyanezt: alig néhány ember szegődött hívéül a kétségtelenül nehézkesen induló, üres térre épülő, teatralitással fogalmazott gondolatoknak. Persze David Borovszkij sokáig majdnem láthatatlan díszlete a fontos pontokon azután nagyon is láthatóvá vált, amiként a széles gesztusokra, komótos fogalmazásmódra épülő alakítások (a Leart játszó Pjotr Szemaké és a Glostert játszó Szergej Kurisevé) is beszédes kontrasztot képeznek a lányok és fiak (Lear lányai és Gloster fiai) nemzedékének szárazabb beszédmódjával. Ami engem illet, vevő voltam erre a lassú, de súlyos sodrású előadásra, amely a gyerekek viselkedése mellé felkiáltójelként állítja a szülők tetteit.
És amiként egy "normális" külföldi fesztiválon, itt is muszáj volt válogatni, nem lehetett mindent megnézni. De a Purcarete rendezte Lulut - a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház vendégjátékát - már csak a Katonában bemutatott Troilus és Cressida miatt sem volt szabad kihagyni. A Nemzeti színpadára építették föl Helmut Stürmer díszletét, amely magába foglalta a cirkuszi-bírósági-amfiteátrumi karakterű nézőteret is. Középen fényes óriási fémasztal állt - helyét a harmadik felvonástól kezdve egy kád foglalta el. Cirkuszi-színházi miliő veszi körül Lulu "karrierjének" mindvégig tragédiák övezte állomásait; Purcarete expresszív fogalmazásmódja ugyan nem tragizál, sokkal inkább láttat - és ebben is tökéletes választásnak bizonyult a Lulut játszó Ofelia Popii, aki zseniális természetességgel lépdel egyik férjtől a másik szeretőn át egészen Hasfelmetsző Jackig. Útját hullák szegélyezik - de a rendező mindvégig hangsúlyozza a történet ironikus-gunyoros felhangjait is, a művészet és szenvedély, az alkotás és élet fennköltségében is komikus összefonódásait. Lulu élete Wedekind darabjában kész műremek - tragikus műremek -, Purcareténél pedig kifejezetten mai allúziókkal társul. Minden színész remekel, a némiképp hiányzó - és a drámában benne rejlő - fokozás helyett egyenletes, lehengerlő és látványos előadásban volt részünk.
A varsói Nemzeti Színház Kisszínháza Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című művével érkezett. Az előadás mindjárt a legelején összekapcsolta a művet az élettel: a színészek fehér műanyag széken ültek velünk szemben, és szépen elmesélték, hogy bezárják a színházukat, legalábbis a "kicsit", vagyis elveszik tőlük az ő "grundjukat". És ettől kezdve érzelemtől fűtött, dalokkal tűzdelt, kissé nehézkes dramaturgiájú, szerepcserékkel és -váltásokkal zsúfolt előadásban szépen elmesélték az ismert regényt. Volt víz, amelyben Nemecsek sokat lubickolt, volt palánk, volt árulás - és végül odalett a grund.
A találkozó pedig szolid (vagyis masszív, stabil) sikerrel zárult, némi dicsőségére a megtépázott honi színházi életnek.
Budapesti Tavaszi Fesztivál, Nemzeti Színház
