Zene

Frenák Pál francia-magyar táncos és koreográfus tíz-egynéhány éve alapította a Compagnie Pál Frenák nevű társulatát Párizsban, amely nem egészen azonos

Esorok szerzője, mi tagadás, ünnepi érzeményekkel szállt autóbuszra, mikor március 22-én elindult a Zeneakadémia nagytermébe. Délután ráhangolódott a nagy eseményre, meghallgatott egy-két Kurtág-művet, belelapozott Halász Péter kismonográfiának is csak nagy mellénnyel nevezhető ismeretterjesztő füzetkéjébe, e mindmáig egyetlen (!) magyar nyelvű Kurtág-könyvbe, felidézte Kroó György alapvető Bornemisza- Kurtág-tanulmányát. Az

Az első bekezdést, amely arról szólt, hogy előbb pancserül hirdették meg, majd úgy sikerült a SAP-ból a PeCsába telepíteni Bregovicot, hogy ne férjenek be csomóan, végül is kihúztam ennek a beszámolónak - nem szívesen varrtam volna a koncert nyakába ezeket a meglepő manővereket.

Ruth Eiselsberg (Ausztria), Ellen Santaniello (USA), Rebecca Bain (Kanada); három fiatal hölgy három országból - ez az 1993-ban megalakult Zorgina énekegyüttes. A név baszkul annyit tesz: bölcs öregasszony vagy boszorkány. Specialitásuk a középkor és a kora reneszánsz a capella, vagyis kíséret nélküli, többszólamú zenéje. Eddig két CD jelent meg tőlük: Polyphonics (Ohmnibus Records, OH2000-15, 1996), Triplicité (Raumklang-Musikproduktion, RK 9905, 2000). További részletekről a www.raumklang.de honlapon informálódhatunk.

Liliom - "dry Színpad, Krétakör Színház

Az utóbbi években annyi rossz és/vagy érdektelen francia filmet sikerült látnom, hogy előre fanyalogtam a Francia Intézet új sorozatától. Az élmény annál durvábbnak ígérkezett, hogy az esemény a Nők a kamera mögött címet viselte, és a nemzetközi nőnapon vette kezdetét. Történetesen egy jó filmmel: Gyarmathy Lívia friss Európa-díjas rövidjével, A gólyával. Akkor még nem sejthettem, hogy két nagyszerű filmet fogok látni.

Az orosz film Nyikita Mihalkov Pereputtya óta sokat veszített bájából és kecsességéből: a változások utáni történetek főszereplői kisemberek, a múlt rendszer megmaradt reményeiből és az új szabadság áldásaiból szemezgető kiszolgáltatottak, akik csak annyi igazságot keresnek az új Oroszországban, amennyi a nagyszobájukat betölti anélkül, hogy kiszaladna a fortocskán.

2000 őszén Magyarországra érkezett Stacy Banet, az amerikai Putumayo kiadó felderítője roma muzsikákat keresni. Összevásárolta, amit csak lehet, aztán nagyot ámulhatott, hiszen a közelmúltban Gypsy Caravan címmel megjelent nemzetközi válogatás tíz zenekarából végül is mi adtunk négyet, s mi több: a Romanyi Rota két számmal is észrevétette magát. Stacy Banet kimondottan folkban utazott, így esett még választása a Kalyi Jagra, az Ando Dromra és az Amaro Sunóra. Az egyik szem persze sír: milyen kár, hogy Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Bandje, aztán a Romano Drom, a Ternipe vagy a Kanizsa Csillagai kimaradt, de a másik hangosabban nevet: ebből a lemezből mégiscsak az derül ki, hogy a magyarországi roma népzenei színtér a nemzetközi fölé emelkedett.

Aki azt hiszi, hogy egyszer csak vége szakad a kubai lemezdömpingnek, az téved. Most a Tumi Music névre hallgató brit lemezkiadó szerencséltetett minket újabb négy albummal, melyek nem is rosszabbak, nem is jobbak az átlagnál.

Vergilius és Purcell ismeretében, na jó, ne nagyképűsködjünk, egy átlagos keresztrejtvény-műveltség birtokában a Dido névre beugrik Aeneas is. A világirodalom és az operatörténet egyik nagy szerelmes párja. A karthágói királylány öngyilkos lesz, miután elhagyja őt a trójai háborúból odakeveredett harcos. Ennek persze semmi köze ehhez a Didóhoz, csak ugyanúgy beugrott, ahogy a lemezt hallgatván még más nevek is. Mondok párat, iránytűnek. Suzanne Vega, Sade, Björk, Morcheeba, de leginkább: Cranberries.

Egy adag somlói galuska pillanatok alatt fel tudja dúlni a közérzetet, erre egy kovászos uborka sose volna képes. Bár a főtt tésztán és a nyers kolbászon is minden alkalommal van mit megbánni, merem állítani: édességgel történik legtöbbször, hogy akaratunk ellenére tesszük magunkévá. Nincs az a kis mennyiség, ami ne volna túl sok valós szükségletünkhöz képest - itt pszichés tapasztaláson kívül táplálkozástudományi tényekre is hivatkozhatnék -, és nincs az a nagy, ami elégségesnek tűnne a vágy ellentételezésére. Az édes a legkevésbé rafinált csábító a négy alapíz közül, közönséges és erőszakos. Ezenkívül diszkriminatív is. Nincsenek önálló üzletek, melyek kizárólag savanyú, keserű vagy sós ennivalókat árusítanának. A cukrászdákban viszont épp csak megtűrik a sajtos masnit és a kávét, talán azok kedvéért, akik a küszöb átlépése után is képesek megőrizni emberi tartásukat. Az utóbb említett sem igazi kivétel, a többség úgyis addig mesterkedik, amíg abból is édességet csinál.

"Akkor hát mi a zeneszerzés célja? Természetesen az ember nem célokkal, hanem hangokkal foglalkozik. De a válasz paradox is lehet: egy célelvű céltalanság vagy egy céltalan játék a cél. Noha e játék az élet igenlése. Nem azzal kísérletezik, hogy rendet teremtsen a káoszból, nem is a teremtés jobbítására sarkall, hanem ráébreszt az életünkre, amely nagyon szép,

Nem kell szégyellni, ha nem ismerős - szégyelljék magukat a nagy lemezkiadók, amelyeknél megfordult, és amelyeknek mindmáig nem volt sürgős leszerződtetniük. Pedig büszkék lehettek volna, ha náluk mutatkozik be Eleni (ejtsd: eléjni) Mandell. Ehelyett első albumát (Wishbone) saját maga jelentette meg Mr. Charles Records címkével 1998-ban, a másodikat (Thrill) pedig a Space Baby nevű független 2000-ben. Én se tudnék róla semmit, ha tavaly ősszel feladatul nem kapok egy Tom Waits-dalokat feldolgozó lemezt (New Coat Of Paint, Manifesto Records, MCD-import), ahol ő is kezelésbe vett egyet (Muriel, a Foreign Affairs albumról). Ekkor nyomot fogtam.

Hol volt, hol nem volt a valamikori Jugoszláviában, valamikor a hetvenes évek közepétől egy rockzenekar, Bijelo Dugme nevű. Esztétikai értékeit sokan vitatják azóta is, mindenesetre tény, hogy ügyesen sáfárkodott a bosnyák motívumokkal, és hallatlanul csípte a nép. A gitárosát pedig úgy hívták, hogy Goran Bregovic, szerb és horvát szülők gyermekeként.