Esorok szerzője, mi tagadás, ünnepi érzeményekkel szállt autóbuszra, mikor március 22-én elindult a Zeneakadémia nagytermébe. Délután ráhangolódott a nagy eseményre, meghallgatott egy-két Kurtág-művet, belelapozott Halász Péter kismonográfiának is csak nagy mellénnyel nevezhető ismeretterjesztő füzetkéjébe, e mindmáig egyetlen (!) magyar nyelvű Kurtág-könyvbe, felidézte Kroó György alapvető Bornemisza- Kurtág-tanulmányát. Az
előtérben hihetetlen nyüzsgés
fogad, eszembe jutnak a régi, hetvenes évekbeli Kurtág-premierek, bizony nem voltunk ennyien, állapítjuk meg Kálmán C. Györggyel, aki persze már akkor is itt volt. Most azonban itt a créme de la créme, itt lépked irodalmunk három szellemfejedelméből kettő, és itt oson el mellettünk valaki - Jézusom! Nem tévedek?! Testőr nélkül, szerelés nélkül valóban a miniszterelnök lépett pályára, noha előzőleg nem szerepelt az összeállításban? Egyik barátom szkeptikus, szerinte ez nem ő, mire gonoszul azt felelem, szerintem sem valószínű, hiszen az illető teljesen emberszerű benyomást keltett...
E rosszízű megjegyzésem után helyet foglalok, és - a kiadottól jelentősen eltérő - műsort böngészve rögtön megkapom az első pofont. Egy tökéletesen arcátlan szervező fülébe ugyanis odasúghatta valaki, hogy Kurtág születésnapjával majdnem egy időben üli évfordulóját Szőllősy András is. A program címe most tehát ekként fest a nagy improvizátor elővezetésében: ünnepi hangverseny K. Gy. 75. és SZ. A. 80. születésnapja tiszteletére. Szóval Szőllősy nem érdemel meg egy önálló estet? Kinek jutott eszébe, hogy egy különös "egyet fizet, kettőt kap" akció keretébe illessze ezt a bármilyen mércével mérve is igen jelentős zeneszerzőt? Ez sértés, melyet sürgősen orvosolni kell.
De még nem érnek véget szenvedéseink. Megjelenik a műsorközlő hölgy, és köszönti a miniszterelnök urat. Az összeállításra vonatkozó kérdés tehát eldőlt. A PR-szakemberek eszerint fontosnak tartották, hogy az Első Polgár megjelenjen a magyar szellem nagy ünnepén (nota bene: a "másik oldal" is fontosnak tarthatta, hiszen a sorok elején megvillan Demszky farkasmosolya). Ezen is túl vagyunk, de ekkor színpadra lép Nemeskürty István, akinek - noha fogcsikorgatva, de kénytelen vagyok elismerni - mégiscsak múlhatatlan érdemei vannak Kurtág körül, hiszen az ötvenes évek végén ő adta a kezébe Bornemisza prédikációit. Nemeskürty azonban kellemes csalódást okoz, hangsúlyozottan magánemberként előadott beszéde alig két perc, és ezalatt csak egy bárdolatlanságra futja, ugyanis azt mondja, hogy az ünnepeltek között "elsősorban" Kurtág Györgyöt köszönti.
Nemeskürty el, Kocsis be. Felindultnak, eltökéltnek látszik, valósággal megrohanja a zongorát, ráveti magát a billentyűzetre, és csillárzuhító erővel vág bele az 1926-os Bartók Szonátába. Egy másodperc alatt helyrezökkenti az időt és a teret, megint tudjuk, hova jöttünk, ezt az estét senki nem veheti el tőlünk, megint van értelme az életünknek, itt most
a másik, a spirituális Magyarország épül
Az első tétel motorikus dübörgése természeti jelenségként, elemi erővel tör elő; Kocsis aggasztó zsenialitását bámulva úgy érezzük, maga Bartók van jelen körünkben. Ez persze igaz a koncert egészére is: noha a most ünnepeltek és a hozzájuk kapcsolódó barátok (Eötvös Péter, Ligeti György) a nagy mestertől jelentősen eltérő módszerekkel alkotnak, mégis tökéletesen világos, honnan eredeztethető ez a muzsika, ez az egész szellemi tartás. (Többek közt ezért is sajnálatos, hogy a bejelentett műsortól eltérően nem szólalt meg a kurtági Nyolc zongoradarab, mely - előkészítve a Bornemisza... minden addigi zongora-elképzelést felülmúló szólamát - teljesen nyíltan kapcsolódik Bartók pianista hagyatékához.) A koncert a tradíció vállalásának legtermékenyebb formájával tündökölt, és a goethei "stirb und werde!" parancs jegyében állt. A mai magyar kultúrában a zene az egyetlen szellemi terület, mely nem szenved apahiányban; Bartók nyomasztó zsenije olyan zsarnoki volt, hogy apai szellemét - freudi alapon - meg kellett tagadniuk a "fiúknak", hogy megteremthessék a maguk tökéletesen egyedi művészetét. (És az ötvenes-hatvanas évek Bartókot és persze Kodályt olykor adu ászként, olykor jokerként használó kultúrpolitikai játszmáiról most szó se essék.) Mára ez megtörtént, és most baráti kezet nyújthatnak a hunyt mesternek, aki örömmel fogadja a békejobbot. Ha mégis ott lett volna a nézőtéren, a magyar szellem e legcsodálatosabb megtestesítője átélhette volna, hogy Szonátájának lassú tétele közben megszólal egy mobiltelefon; Kocsis kinéz a nézőtérre, azt úgy dönt, nagyvonalú lesz, mégsem áll le; mosolyog.
És mosolyog a nézőtér is a továbbiakban, noha kissé könnybe lábadó szemmel
Szőllősy András gyönyörű
és az Angelica Leánykar által valódi ihletettséggel elénekelt Planctus Mariae című siratója alatt; aztán a mosoly harsány nevetésbe csap át. Ligeti György Síppal, dobbal, nádihegedűvel című, női hangra és különböző összeállítású hangszerekre (az ütősök mellett a szájharmonikák jutottak főszerephez) írt többtételes darabja (egyébként magyarországi bemutató) a Weöres-életmű tréfásabb, játékosabb verseiből válogat. (Mindamellett részben ez is Bartók-hommage, hiszen ki ne tudná, hogy a Szabadban ciklus első darabja a Síppal, dobbal címet viseli?!) De egy pillanatra - a szájharmonikákkal kísért, zsongító szépségű alma-versben - ismét felragyoghat a könnyes mosoly. Az első rész jobb hangulatban nem is zárulhatna, az ősz, de hihetetlenül eleven tekintetű, mondhatni pajkos Ligeti apai karral öleli magához Károlyi Katalint, az énekesnőt.
A második rész már Kurtágé. Először feleségével négykezesezik, megidézve e műfaj mondhatni családi, házimuzsikálós hagyományát; ha csak az egyiküknek akad dolga,
a partner lapoz,
persze Kurtág az utóbbit is az elgondolható legnagyobb intenzitással csinálja. A Kurtág-féle Mikrokozmosz, vagyis a Játékok darabjai után a házaspár által sokszor játszott Bach-átirat, az Actus tragicus szonatinája zárja kettőjük műsorát. Kurtág művészetének egyik alapvonása az hommage - és a sirató, a rekviem, melyek ugyancsak a tiszteletadás formái -, ez most főhajtás a Föld legnagyobb zeneszerzőjének. A koncert kezd transzcendentális magasságokba emelkedni, noha nem válik misztikussá, hiszen szemben a harmadik szellemfejedelem véleményével, Kurtág a legkevésbé sem misztikus művész. A házaspár zongorázik, miközben Szent Ágoston ezt suttogja a fülembe: "E hangok a fülembe ömlöttek, az Igazság szétáradt szívemen, kegyes érzés szökött elő belőle, könnyeim folytak, s boldog érzés fogott el sírásom közepette.
Az elmondhatatlan
szépségű darab
után nehéz tapsolni, de nincs mit tenni, valahogyan ki kell fejezni hódolatomat és szeretetemet a férfiú iránt, aki Bornemisza-concertójával voltaképpen megváltoztatta az életemet. Hatalmas a siker, a nyolcadik kihívás után Kurtágék elindulnak a zongora felé; a terem elcsendesedik, izgatottan várjuk a ráadást, ám az ünnepelt a rá olyannyira jellemző, kedvesen kajla mozdulatokkal összeszedi a kottákat, és megindul kifelé. Élénk taps, derültség.
Ezután Perényi Miklós játszott néhány szólógordonkára írt darabot. Itt megint valami különleges történt. Kurtág első párizsi tartózkodása alatt, művészi válsága kellős közepén a pszichológusnő Marianne Stein állítólag azt ajánlotta neki, hogy kössön össze két hangot.
Ez természetesen
roppant feladat,
és Perényit hallgatva most az is kiderült, micsoda hatalmas teljesítmény hét egymást logikusan követő hang megszólaltatása és persze megírása, magyarán: milyen hihetetlen munka állhat a skálázás mögött. A Kroó György emlékének szentelt darab csupa skálából áll, és Perényi zsenijét mi sem jellemezhette jobban, mint hogy a közönség lélegzet-visszafojtva követte a hanglétrán lefelé lépkedő hangokat. A skálázás aztán folytatódott, az utolsó számként előadott ...quasi una fantasia... című, Beethovent idéző, zongorára és a térben elosztott hangszercsoportokra írt kvázi-zongoraverseny ugyanis szintén skálákkal indul, ezúttal Kocsis Zoltán előadásában. A szellemi koncentráció
a végletekig fokozódik,
bekapcsolódnak a nézőtér különböző pontjain elhelyezkedő játékosok, felülről megszólalnak a végítélet harsonái, a daliás Eötvös vaskézzel tartja kézben a hajmeresztően bonyolult zenei szövetet, aztán a zene lassan elfogy, elhal, kialszik valahol fent a karzaton, vagy még följebb, ott, ahová már nem láthatunk fel, kicseng ott, ahol földi szemmel már végképp láthatatlan minden.
Csont András
