Innentől egészen rövid véget is érhetne ez az írás azzal, hogy nincs új a lézersugár alatt, ez csak egy CD a sok közül, minek egy utánzattal tölteni az időt, ha léteznek eredetik is. De nem ennyire egyszerű ez. Mert ugyan elemeiben valóban emlékeztet erre-arra (más fül tán más hangokra is asszociálna), mégis, ennek a lemeznek saját értékei kell hogy legyenek, különben nem tudnám újra meg újra föltenni. Most már csak azt kéne megmondani, mit bírok rajta.
Van először is Dido, aki a dalszövegek és mai arca mellett gyerekkori önmagát is betette a füzetkébe, ilyen aranyos kislány volt, ilyen szép, fiatal nő lett. A finom arcvonásokhoz finom énekhang társul, az pedig finom szövetbe burkolt dallamokat lehel a mikrofonba. E dallamok nem adják meg magukat elsőre, ami valószínűleg jó, mert nem áll be a szokvány rádiópop-undor, viszont aztán annál inkább befészkelődnek a fülbe. A dallamok szövése idézi fel Suzanne Vegát és Björköt (akitől két címet is kölcsönvett: Hunter, Isobel), előadásmódjuk olykor Sadét és szinte szüntelenül Dolores O´Riordant, a Cranberries énekesnőjét, adjusztálásuk pedig a Morcheebát. De mondom, mindez nem zavaró, mert ahogy az egész összeáll, szerethető. Abban, ahogy akusztika és elektronika korszerűen és érzésem szerint időtálló módon körbesimogatja Dido énekét, főszerepet visz a bátyja, Rollo (együtt is mutatkoznak gyerekkori fotón). Rollo a Faithless egyik alapembere. A Faithless-vásárlók milliói és azok az ezrek, akik a Pepsi Szigeten látták a zenekart, ismerik a keze nyomát, és ismerhetik Dido énekhangját is. ´k ketten, tehát az Armstrong gyerekek és társaik (köztük egy csomó programozó ember) nagyon szép lemezt hoztak össze. Aeneas ugyan sehol, ám a téma mi más: a szerelem. Leginkább, ahogy véget ér.
Sz. T.
BMG/Arista, 2000
