Zorgina: Polyphonics, Triplicité
A világi ügyekben kevéssé jártas Otto Klemperer, amikor megtudta, hogy a lemezeket általában több különféle felvétel összevágása útján készítik, egy sebzett oroszlán hangján állítólag azt kiáltotta oda lányának: "Aber das ist ein Schwindl!" És amikor a hatvanas években e vészüvöltés elhangzott, még istenes volt a helyzet. Azóta a digitális stúdió képes
Milsteint csinálni egy mezei nyirettyűsből,
Callast a kurta korcsma drámai szendéjéből. Ennek megfelelő szkepszissel ültem be a bécsi templomba. Csalódnom kellett, Gott sei Dank´! Már az első szám felhangzásakor eldőlt minden; a Congaudeant catholici, ez a spanyolországi Santiago de Compostela-kolostorban fennmaradt, ismereteink szerint legrégebbi háromszólamú kompozíció olyan valószínűtlenül tökéletes, mondhatni mennyei előadásban szólalt meg, hogy akaratlanul is fölfelé nézett az ember, hátha mégiscsak van ott Valaki. Noha a kérdés mindmáig eldöntetlen maradt, a koncert további része ugyanezt a végtelenül kifinomult, de sohasem finomkodó, abszolút makulátlan, mindamellett sosem bombabiztosra belőtt előadást hozta. Nyoma sem volt a svindlinek. Hogy kristálytisztán énekelnek, az természetes ezen a színvonalon. Hogy ritmikájuk, belső tempóérzékük egy pillanatra sem hagyja el őket, az már kevésbé megszokott.
Átlelkesített tempóérzéknek nevezném
ezt a képességet, ami olykor fölöttébb hiányzik az úgynevezett régizenés előadókból. Alacsonyabb szinten van valami darálás ezekben a régi zenére szakosodott előadásokban, valami nyomasztóan száraz monotónia, a kotta iránti hőn áhított hűség néha szemellenzőt rak az interpretátorokra. Mi sem áll távolabb a Zorginától. A zenei mondatok, frázisok logikája, a zene egész belső intellektualitása és architektúrája magától értetődő természetességgel születik meg ajkaikon; szólamvezetésük a napnál világosabb, mégsem unalmasan analitikus. Ezzel elérik azt, amit csak a legnagyobb előadók: a hallgató úgy érzi, itt és most születik a zene. A természetesség, a spontaneitás vérévé vált muzsikálásuknak. Egyáltalán: talán elfogulatlanságuk a legmegkapóbb. Számukra a középkor és a reneszánsz muzsikája úgyszólván kortárs zene. Zeneileg valószínűleg mindenevők. Énekeltek jazzt, népzenét, avantgárd muzsikát; részt vesznek performance-produkciókban, táncszínházban, kabaréban. Ez jó értelemben meg is látszik az első CD-n, amelyre mi sem jellemzőbb, hogy az utolsó szám (Sto mi e milo) egy macedón népdal hihetetlenül invenciózus feldolgozása, vagyis egyáltalán nem "régi zene". A Polyphonics egyébként is kissé heterogénabb, mint a második album. A fájdalmasan transzcendentális vallási énekektől (Congaudeant catholici; Ex illustri nata prosapia) a XIV. század párizsi avantgárd füstös, látomásosan kromatikus, a dohányzás dicséretét mesésen zengő sanzonján át (Fumeux fume) a kirobbanóan vidám és életigenlő, Párizs városát megdicsőítő motettáig (On parole de batre a Paris - Frese nouvelle), valamint a közismert Dindirindin című, elbűvölően szomorú szövegű canzonettáig feszítik ki a gondolati és zenei ívet. A Triplicité homogénabb, egyvonalúbb, de nem egysíkúbb, és egyetlen, igaz, meglehetősen terjedelmes zenei korszakra koncentrál. Alcíme: 1350-1450; a kísérőfüzet szerint az ebben az időszakaszban tetőpontjára ért háromszólamú, világi zene. Az új lemez az érett Zorgina, ha szabad ezt mondani egy minden értelemben fiatal társulatra. Ha a Polyphonics derűsebb, a Triplicité fájdalmasabb; ha az első CD novellasorozat, úgy a második nagyregénnyé szerveződik. Egyelőre csupán a középkorban oly alapvető halálgondolat hiányzik zenélésükből. De hát még fiatalok.
Mivel az általuk preferált zenében szöveg és dallam többnyire egyenlő mértékben fontos és jelentős - elég, ha itt Guillaume de Machaut teljesítményére utalok, aki költőként és zeneszerzőként egyként halhatatlant alkotott - a Zorgina interpretációja nem pusztán muzikális értelemben bámulatos.
Komoly színészi képességek
is szükségeltetnek e darabok megjelenítéséhez - azt talán mondanom sem kell, hogy szövegmondásuk gáncsolhatatlan, énekeljenek bár olaszul, ófranciául, németül vagy angolul -, és a hölgyek, élükön Ellen Santaniello jár, ebben is ragyogóan helytállnak. Van humoruk - szintén unikális "régizenélő" tulajdonság -, ezt a Triplicité lemezen található, egy öntudatos kurváról szóló, ismeretlen szerzőtől származó dal bizonyítja talán a legtökéletesebben (A Florence/Helas la fille Guillemin). Jellemző, hogy a darabok kiválasztásában, különösen az első CD-n, nagy gondot fordítanak a "régi" női sorsok megörökítésére. A középkorban is hangsúlyozzák női mivoltukat, de ez sosem vezet jeges, húsmentes feminizmushoz. Színpadi megjelenésük - erotika mértékkel. Arányérzékük minden téren lefegyverző. Magyarországi meghívásuk kötelező lenne.
Csont András
