Adriana Borriello és Massimo Cohen táncestje hegedűre és szélgépre
Massimo Cohen, akiről tájékoztatva van az ember, hogy ekkora meg akkora hegedűművész, effektíve úgy néz ki, ahogy hívják, Kohn bácsi, volt idő, amikor még lehetett látni ilyen kis öregeket, KTSZ-eknél voltak nyugdíjasok, mentek a Klauzál téri csarnokba cekkerrel, rémtörténeteik voltak, már hogyne lettek volna, és vég nélkül mesélték őket, nyilasokról, könyvelőnőkről a KTSZ-ben, aztán egyszer csak ott volt róluk a partecédula a lakónévjegyzék mellett, de ők maguk még hónapokig jártak le a szeméttel meg a cekkerrel, mire észrevették, hogy mi van, és kivillamosoztak szépen a Kozma utcába. (Bővebbet Kornis Mihály: Apa győz című novellájában, hacsak nem kisregény az illető.) Massimo Cohen, Massimo ide vagy oda, pont ilyen, ha a táncszínházaknál megszokott épphogy világítás nem sikkasztaná el, talán a helytelenítő arckifejezését is lehetne látni, amivel nézi, ahogy a siksze vonaglik körülötte.
Pedig a siksze, Adriana Borriello, alig vonaglik, vagy ha mégis rájön a vonagolhatnék, akkor ezt parodisztikus szándékkal teszi, mint később tisztázódik. Egyébként inkább minimalistának tekinthető, kivéve a lábait, amelyekkel, bármelyikkel közülük, egy törzszászlóst kómába lehetne küldeni, de úgy, hogy tizedesként jó, ha magához tér. Ezzel együtt hihetetlenül szép és erotikus jelenség tud lenni, ha épp úgy hozza a koreográfia sora, ahogy körbetáncolja Kohn bácsit, egy-egy villanással buta libát, partra vetett sellőt, farkassal cicázó Piroskát - vagy épp azt a nőt, akit egyszer, és azóta is, kihagytunk - formázva meg a semmiből.
A három történet, ami előadásra kerül, persze nem történet, se vége, se hossza, se füle, és farka is csak épphogy; és mindez egy, a legnagyobb toleranciával szólva is kétes zenei kísérettel. A beígért szélgép helyett ventilátorral kell beérnünk, ám Cohen később töredelmesen beismeri, amit eleinte gondosan, szomszédban gyakorló műkedvelő benyomását keltve titkolt, hogy remek hegedűs. Kicsit fátyolos vonótechnikával dolgozik, amit elvben megszokhattunk, amikor valami etno-dub titán vagy meg nem értett jazz-zseni hiszi magáról, hogy osz-posz olyan, mint a Jean-Luc Ponty, amikor viszont késő barokk fioriturákat vezetnek elő ezen a módon, az eredmény akusztikusan ínycsiklandozó. A világítás spártai, ami a jelmezeknek, ami így előszűrődik belőlük, kifejezetten jót tesz, bár ebben a fényben, még a legnagyobb hőfokán is, egy bagoly elbotlana. Díszlet persze nincs, majd bolondok lesznek cipelni teherautónyi betyárbútort, amit ráadásul mindig úgy szerelnek össze a helyi díszítők, hogy a legnagyobb pianissimóba beleerodál a cucc; és hát itt volna mibe.
Mert hangulata, az nagyon van. Kicsit retrós, kicsit halálmisztériumos, de nem a szokott, huhogó módon, Kohn bácsi mesél a halálról, ő aztán látott már ilyet kereskedelmi mennyiségben, tud róla ezt-azt, és ebbe a motyogós mesébe könnyen beleszédül bárki, még egy diadalmas női test is dzsungelként kezdhet indázni a hallatán, vagy épp élcelődni támadhat kedve önnön diadalán. Meglehet, a táncszínház már csak olyan, hogy Hérakleitosz töredékeitől a sarki kínai áfásszámlájáig azt lát bele mindenki, amire épp kedve szottyan, másrészt viszont annyi bizonyos, hogy ennek a kettőnek, a kisöregnek, ahogy hegedül, hol úgy, hogy az isten bocsássa meg neki, hol úgy, hogy már meg is bocsátott; ahogy azokkal a járdán totyogó, tócsákat kerülő, sekélyke napfoltokban lubickoló lépteivel fandangót táncol a magát épp serdülő Carmenként interpretáló Izoldácskával - vagy ahogy ez az izomnő, anélkül, hogy saját erejét megkérdőjelezné, kéjjel aláveti magát a görbe hát és a tesze-tosza mozdulatok rejtett hatalmának; ahogy néha elválik tőle, olyan, mintha a másik akkor nem is volna (ahogyan az lenni is szokott, az ember gyakran van úgy, hogy azon kapja magát, főleg fontosabb nőtársaságban, hogy ő tulajdonképpen nincs is); mindebben valami nagyon is kézzelfogható, de ettől még nem egykönnyen, mondhatni, sehogy fel nem fejthető titok lappang, ami nem hagyja egy pillanatra sem leülni az előadást. Nem az, hogy néha nem unalmas, de ez valahogy nem zavaró, ül az ember, néz és unatkozik. Meglehet, pont akkor ért meg valamit. A kérdések mindig izgalmasabbak a válaszoknál, néhány válasz viszont olykor elengedhetetlen, ha tovább akarunk kérdezni.
Rút Ernő
1962-ben született Avellinóban, és úgyszólván azonnal táncra perdült. Rómában szerzett diplomát a Nemzeti Táncakadémián.
A Mudra következett, Maurice Béjart híres iskolája Brüsszelben. A Belgiumban töltött idegenlégiós évek hozadéka még egy jól csengő alapító tagság Anne Teresa de Keersmaeker ugyancsak neves társulatában, a Rosas-ban.
1986: saját társulat Olaszországban.
1991: saját produkciós iroda ugyanott.
Dolgozik mindenfelé: Charlei/Dause, L´Ensemble di Misha Van Hoecke. Partnerei voltak: Michael Nyman, Gabriel Brncic, Daniel Bacalov, Luigi Cinque és Alexander Balanescu zeneszerzők. Híresebb koreográfiái: Allegro Vivace; Scirocco; Contrapunti.
Hegedűművész és zeneszerző. Õ is Brüsszelben tanult, Gertler András keze alatt, a Királyi Konzervatóriumban. Hegedűművészként már 30 éve az I Solisti di Roma nevű vonósnégyes tagja. A komolyzene világában ez olyasmit jelent, mintha valakiről, mondjuk Keith Richardsról, azt mondanák, hogy 30 éve gitározik a Stonesban. 1979 óta működik zeneszerzőként is.
