A József Attila Színház közönségének zöme vinnyogva borul jobbra-balra, és csak a szünet büfényomora akadályozza a folyamatos, héttől fél tízig tartó röhögésben.
Persze nem mindenki zöm. A nem zöm valószínűleg némi fenntartással igyekszik a színházba, és idióta faviccekre számítva, enyhén mord pofával helyezkedik el. És valóban, érkeznek is a faviccek, dögivel - de csak később, akkor is legyűrhetetlen helyzetkomikumba ágyazva, és addigra már a legintellektuálisabb rekeszizom se finnyáskodik. Kern ugyanis erősen dolgozik az elején, hogy a zöm berozsdált rekeszizmait beolajozza, és hogy a nem zöm józanságából néhány elismerő mosolyt csikarjon ki. Koltaival aztán ketten próbálják berúgni a motort, amely az első tíz perc gyúrás után bepöccen, és eszeveszett tempójú száguldásba kezd.
Ray Cooney szituációinak nagy erénye, hogy sosincs lélegzetvételnyi szünet köztük, ami alatt bárki megtippelhetné, mi következik. A szerző amúgy molnárferencesen jó színpadi érzékkel nyitogatja a három ajtót, valamint az esszenciális tolóablakot. Ez utóbbi praktikus működése teszi szükségessé például a gardróbbeli akasztott embert, a tolókocsit, meg azt, hogy Koltai tüzes szerelemben és egy szál törülközőben várassa Vándor Évát meg Schütz Ilát. Hogy valójában a tolóablak mit okoz - emlékezetkiesést, maradandó agylágyulást, vadul feltámadó szexualitást vagy 190 cm fölött az égvilágon semmit -, az rejtély. Illetve kérdés - amit Szirtes Tamás, a rutinos Ray Cooney-rendező (Ne most, drágám!, Miért nem marad reggelire?) ezúttal nagyvonalúan elfelejtett megoldani. Meg van oldva viszont minden egyéb: minden előítéletet porrá zúzva, bizony nem rossz a többi szereplő: komolyan, átéléssel és pompás ütemérzékkel játszanak (bár Kaszás Géza maszek vihogógörcsétől eltekintettünk volna). Ezenkívül nincs szirup és nem ül le a darab a második részben, sőt Koltai-Kern egyre jobban nyomja. Valamit tudnak ezek, hogy ilyen baromira élvezik.
Reuss Gabriella
