Tíz évvel ezelőtt némiképp aggasztónak mutatkozott a lehetőség, hogy kizárólag képességes, de elég steril zenét játszó fehér angol lányok írják tovább a mában a poptörténet egyik legnagyszerűbb eredményének számító soulhagyományt, de aztán mégiscsak helyrebillentek lassan az ingatag arányok. Jöttek a hiperérzékeny fekete fiatalok Amerikából Weekndtől Frank Oceanig, és a zsáner szépkorú legendái közül is volt néhány (Mavis Staples, Bobby Womack), aki hosszú kihagyás után ismét valami mellbevágót alkotott. Az újoncok között pedig ott menetelt Charles Bradley a maga hatvanpár évével – az övé annyira különleges sztori, hogy még egy dokumentumfilm is készült róla.
Bradleynek volt esélye rá, hogy megismertesse a nevét a világgal a 70-es években, de a vietnami háború szétzilálta a zenekarát, aztán pedig hosszas csapongás következett, melynek során volt ő szakács, hajléktalan és James Brown-imitátor is. Utóbbi minőségében fedezte fel a 2000-es évek elején a retróban utazó Deptone, melynél a Changes már a harmadik nagylemeze. És talán a legjobb is – bár az eddigiekre sem lehetett komoly panasz. Bradley egyébként, azzal együtt, hogy csatakiáltásaiban mélyen ott vannak a James Brown zakójában lehúzott évek, leginkább úgy énekel, mintha Otis Redding bátyját hallanánk. A 60-as évek mély, sűrű, déli souljába vezet tehát minket, kísérő zenekara pedig hűen követi mesterét – olyannyira, hogy a józan szemléleten túl igazából semmi sem jelzi, hogy ez a lemez a 21. században készült. Mint korábban a színpadon, Bradley most is csak imitál – de azt teljes szívből, értőn és gazdagon teszi.
Daptone, 2016
alá
