Lemez

Charles Bradley: Changes

  • G. A.
  • 2016. június 12.

Zene

Tíz évvel ezelőtt némiképp aggasztónak mutatkozott a lehetőség, hogy kizárólag képességes, de elég steril zenét játszó fehér angol lányok írják tovább a mában a poptörténet egyik legnagyszerűbb eredményének számító soulhagyományt, de aztán mégiscsak helyrebillentek lassan az ingatag arányok. Jöttek a hiperérzékeny fekete fiatalok Amerikából Weekndtől Frank Oceanig, és a zsáner szépkorú legendái közül is volt néhány (Mavis Staples, Bobby Womack), aki hosszú kihagyás után ismét valami mellbevágót alkotott. Az újoncok között pedig ott menetelt Charles Bradley a maga hatvanpár évével – az övé annyira különleges sztori, hogy még egy dokumentumfilm is készült róla.

Bradleynek volt esélye rá, hogy megismertesse a nevét a világgal a 70-es években, de a vietnami háború szétzilálta a zenekarát, aztán pedig hosszas csapongás következett, melynek során volt ő szakács, hajléktalan és James Brown-imitátor is. Utóbbi minőségében fedezte fel a 2000-es évek elején a retróban utazó Deptone, melynél a Changes már a harmadik nagylemeze. És talán a legjobb is – bár az eddigiekre sem lehetett komoly panasz. Bradley egyébként, azzal együtt, hogy csatakiáltásaiban mélyen ott vannak a James Brown zakójában lehúzott évek, leginkább úgy énekel, mintha Otis Redding bátyját hallanánk. A 60-as évek mély, sűrű, déli souljába vezet tehát minket, kísérő zenekara pedig hűen követi mesterét – olyannyira, hogy a józan szemléleten túl igazából semmi sem jelzi, hogy ez a lemez a 21. században készült. Mint korábban a színpadon, Bradley most is csak imitál – de azt teljes szívből, értőn és gazdagon teszi.

Daptone, 2016

alá

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.