Magyar Narancs: Zongoristának ugyan még fiatal, de azért elég sokat megélt, és ön után is vannak sikeres generációk. Milyen változásokat lát a zongorázásban? Technikában, viselkedésben, hozzáállásban, ismeretekben, hangversenyéletben, bármiben.
Ránki Dezső: Kétféle nagy változásra gondolok. Az egyik: a darabokhoz való hozzáállás nagyon megváltozott. Ma – néhány kivételtől eltekintve – mindenki önmagát akarja megvalósítani. A „mi időnkben” a Zeneakadémián mintha nagyobb tiszteletben tartottuk volna a zeneszerzőket, most viszont, úgy látom, mindenki elsősorban nagyon egyéni akar lenni, ki akar tűnni valamivel. A másik nagy változás, hogy a menedzselés és önmenedzselés soha nem látott méreteket öltött. Ez az én hozzáállásomtól tökéletesen idegen; szerintem a zene a fontos. A zenének akkor is van értelme, ha senki nem hallja, de az külön öröm, amikor a hallgatók megérzik a darab lényegét.
MN: Nekem úgy tűnik, ez nem annyira az egyes muzsikusok „hibája”. Ha előbbre akar jutni, ma menedzselnie kell magát.
RD: Igen, ez kortünet, ahogy a gátlástalanság hihetetlen mértéke is. Ami a legsajnálatosabb, hogy a közönség, amely nem feltétlenül hozzáértő, az egyre ügyesebben megkreált külsőségek által sokszor be van csapva.
MN: Ha ön most indulna, mit tenne? Megtehetné, hogy menedzselés és ügynök nélkül alakítsa a pályáját? És mit tudna mondani egy most induló fiatalnak?
RD: Azt a szerencsét kívánom neki, hogy egy ügyes menedzser felfigyeljen rá, üzletet lásson benne és menedzselje. Rettenetesen sajnálom, de ma ez a helyzet, és így épp a lényeg szorul háttérbe.
MN: Nem tanított sokáig. Gondolom, ez nem csak időhiány miatt volt.
RD: Tíz évig, közvetlenül a diploma után. Főképp idő- és energiahiány miatt hagytam abba. A tanítás nagyon megerőltető, ha az ember komolyan és rendszeresen akarja csinálni. Ha tanítottam, attól volt rossz érzésem, hogy nem a saját dolgomat csinálom, és fordítva.
MN: A fiukat, Fülöpöt, aki szintén zongorista, önök (Ránki Dezső felesége Klukon Edit zongoraművész – a szerk.) is tanították?
RD: A szó hagyományos értelmében nem. Bizonyos dolgokat elmondtunk neki olykor, vagy átvettünk vele egy darabot, de ez soha nem volt rendszeres. Szögezzük le, hogy aki tehetséges, az abból is – sőt, abból sokszor többet – tanul, ha megnéz, meghallgat valakit, tapasztalatot szerez. Megnézni és hallgatni egy Richter-koncertet sokkal többet adhat, mintha tíz évig tanulna az ember valahol. Így Fülöp is, rendkívül érdeklődő és fogékony lévén, mindenhonnan szedett föl. Mindemellett persze szükség volt az alapok elsajátítására, erre a nagyszerű Becht Erikát kértük meg, akivel a kapcsolatuk igazán szerencsésen alakult, máig nagyon szeretik egymást.
MN: Kortárs zene. A közönségnek baja van vele – úgy a 20. század eleje óta nem rohanunk meghallgatni az új darabokat. Muzsikusok sem feltétlenül szívesen játsszák. Ön szerint miért?
RD: Én a lényeges okot abban látom, hogy a zene kétfelé ágazott, populáris és komolyzenére – bár ez utóbbi elnevezést nem szeretem, hiszen mitől komoly például egy Rossini-nyitány? Ha Webernre gondolunk, ez a távolság már végzetes.
MN: Populáris zene korábban is volt.
RD: Igen, de nem vált ennyire el. A 20. század kortünete, hogy mindenki különbözni akart a többitől, másfélét írni, mint mások. Mindenki olyan akar lenni, amilyen még senki nem volt előtte. Nagy baj, ha ez öncélúvá lesz.
MN: De nem furcsa, hogy egy ponton a zeneszerzők elkezdtek másképp írni, noha tapasztalják, hogy nem mozgatnak meg tömegeket?
RD: Megint egy példát mondok. Amikor a gyerekek kicsik voltak, az esti mesélés gyakran éneklés volt, még én is énekeltem. Sokszor kérték, hogy az általuk ismert meséket vagy verseket énekelve mondjuk. Ilyenkor az ember improvizál. Ahogyan ösztönösen képeztük a dallamokat, az nagyon mélyen érintette őket, sokszor elsírták magukat. Ez a közvetlen kapcsolat az ősi, mélyen bennünk élő világgal megszűnt, ez hiányzik a mai zenéből. Akkor van valaminek sikere, akkor hat az emberekre, ha ez a világ a zenében megnyilvánul.
MN: Önök sem játszanak sok kortársat – Dukay Barnabást kivéve.
RD: Dukay zenéjének, bár nagyon szigorú hang- és egyéb rendszerekben komponál, van kapcsolata ezzel az ősi, benső világgal, aminek teljesen átadhatja magát az ember. De játszottunk azért Ligetit, Beriót és másokat is. Webern csodálatos zenéket írt, néhány hanggal abszolút tökéletes miniatűr világot képez – ez azonban az átlagos zenehallgató számára nem fogható. Talán ha sokszor meghallgatja, valamit megsejt belőle.
MN: De nem akarja sokszor meghallgatni, éppen ez az.
RD: Ez igaz. Ott van Boulez, aki tökéletesen felépített, megkonstruált, kitalált, komplett zenét írt – de engem is teljesen hidegen hagy, az átlag hallgató pedig szerintem semmit sem ért belőle.
MN: A gyakorlás önnek inkább fizikai vagy inkább mentális szükséglet?
RD: A zongorázás mint fizikai tevékenység nagyon élvezetes. Ahhoz pedig sokszor, sokat kell gyakorolni, hogy az ember fizikailag meg tudja valósítani, az idegek, izmok létre tudják hozni azt, amit az ember magában hall. Mint egy balett-táncosnak, az embernek muszáj az egész testét karbantartani.
MN: Ha már ezerszer játszotta koncerten, akkor is újrafogalmaz egy darabot?
RD: Ami időközben hozzájött, az beépül. A március 22-i Müpa-koncertem Mozart-darabjaival is sokat dolgoztam, mert amióta utoljára játszottam őket, sok minden változott bennem, újabb összefüggések derültek ki a hangzásarányok, tempók, karakterek is mások már.
MN: Egy neves, önnél valamivel fiatalabb zongorista meglepő nyíltsággal beszélt nemrégiben a fizikai öregedésről. Ön mit tapasztal a fizikai változásokkal kapcsolatban?
RD: Egyelőre nem érzek lényeges korlátokat. Nemrégiben játszottam Bartók I. és II. zongoraversenyét – ezek fizikailag igazán nehezek, de jobban ura voltam a fizikai folyamatoknak, mint régen. Ahogy telnek az évek, a tapasztalat, a gyakorlat jóvoltából az ember sokkal gazdaságosabban tudja beosztani az energiáit. A fölösleges dolgok lekopnak.
MN: A zongoristák gyakorlatilag a sírig játszanak. Ön is messze van még a visszavonulástól – de hogyan néz a jövőjére?
RD: Gyakran elgondolkozom azon, hogy mennyivel jobb lenne csak a kertben foglalkozni mindenfélével, és itthon, amikor az embernek kedve támad, akkor egy kicsit zenélni. Nekem nagyon nagy teher volt mindig, hogy időre elkészüljek mindennel, és akkor, pont akkor legyen kedvem játszani, és azt a darabot játszani. Ezt valószínűleg a nagyanyámtól örököltem, aki mindig nagyszerűen főzött, és mi általában egykor megebédeltünk. Ha valami miatt időre kellett elkészülnie, ideges lett és elrontotta. Nekem is kellemetlen feszültséget okoz a határidő. Pedig tudom, hogy a kényszer szükséges. Ha nem csinálnám, akkor viszont hiányozna. Nem a nyilvános zongorázás, hanem hogy közösen átéljünk valamit, mert az igazán jó dolog.
MN: Egy régebbi közlése szerint közelíti a 3000. koncertjét. Ez nagyon sok, még ha immár 46 éves pályára oszlik is el. Hogy áll a rutinnal, a stresszel, a jóleső izgalommal, netán az unalommal?
RD: Unalom nincs. A közönség lehet, hogy unatkozik, de én nem. Ha öt nap egymás után játszom ugyanazt a koncertet, akkor is mindig más, már csak attól is, hogy az ember mindig próbálja jobban csinálni. Stressz van, mindig is volt, és néha akadályoz, néha segít. Most két dolog jut eszembe, ami nálam a stressz forrása. Az egyik a neveltetésből fakad: az ember meg akar felelni, jó színben akar feltűnni. Ezt sajnos nagyon nehéz levetkőzni. Ha valamit elrontok, rettenetes szégyenérzet fog el. Ez nem jó, mert talán vállalható, hogy az ember nem gép, és bármi előfordulhat. Különösen régen, évekig emlékeztem egyes elkövetett hibákra. A másik meg, hogy az ember megfeleljen a darabnak, a zenének. Ilyen butaságok történnek például: már percek óta játszom a darabot és eszembe jut, hogy jé, milyen jól megy, most biztosan el fogom rontani! És tényleg…
MN: Melyek azok a koncerttermek, ahol nagyon szívesen játszik?
RD: Sok jó terem van. Spanyolországban például, régi és új is. A moszkvai konzervatórium terme is nagyon jó, a pétervári filharmónia terme csodálatos. Japánban hihetetlen jó koncerttermek épültek. Tavaly májusban játszottunk hármasban (Klukon Edittel és Ránki Fülöppel – a szerk.) egy ötezer személyes tokiói teremben – és jól szólt! Pedig Dukay-műveket is játszottunk. Novemberben játszottam a francia rádió ezerötszáz személyes új koncerttermében, nagyszerű volt.
MN: Ott is körbeülik pedig.
RD: Igen, de mégis. A zongorához ez talán kevésbé jó, mert a fedele csak egy irányba tereli a hangot, de a zenekar nagyon jól szól.
MN: Nagyon érdekes a műsora. Nagy vonalakban Haydn, Beethoven, Mozart, aztán a romantikusok, Brahms, Schubert, Schumann, Liszt, Bartók, Debussy, utána Dukay. Lisztet a 2011-es, 200. születésnap óta sokkal többet játszik – mintha a kedvencévé lett volna. Érdekes módon nagyon megosztó személyiség és muzsikus. Schiff András egyetlen elutasító félmondatot szánt rá.
RD: Csodálkozom Schiffen, és nem értek egyet vele. Liszt hihetetlenül gazdag világ. Elképesztő lelemény van a darabjainak többségében, például ahogyan képes ugyanazt a témát egy darabon belül millió formában variálni. Gondosan írta meg a darabjait, sokszor évekig dolgozott, változtatott is rajtuk; persze nem egyenletes színvonalúak, de kinél azok? Brahms például a kevésbé sikerült műveit megsemmisítette, Liszt nem. Rengeteg új ablakot nyitott meg, utat a végtelenbe. Mindennek, ami utána történt a zenében, meg lehet találni nála a csíráját. Ahogyan a korai Malédiction kezdődik, az ember nem gondolná, hogy a 19. század első felében íródott. A késői korszakából pedig egészen csodálatos művek vannak, amelyeket az átlagközönség nem ismer. Igazi emelkedettség van a legjobb műveiben, ami egészen transzformálja az embert.
MN: Műveinek – úgy 1400 különálló darab! – talán kisebb része remekmű.
RD: Ez nem így van. Csak rosszul játsszák őket. Ha meglátják Liszt nevét, azt hiszik, szabad a gazda, megvalósíthatják magukat, rá se hederítenek a kottára. Ez sokszor rosszul sül el, és divat is azt mondani, hogy nem elég jó. Például a Dante-szimfóniára szokták mondani, hogy túl hosszú – ez egyszerűen nem igaz. Le kell ülni, elő kell venni a kottát – nem úgy játsszák, ahogy le van írva. Húzzák, mint a rétestésztát. Őrületesen kompakt, logikus, áttekinthető, világos a szerkezete. Ami a zongoraműveket illeti, a zongoristák többnyire össze-vissza rángatják, teljesen mást csinálnak, mint ami a kottában van. Persze a leírt kotta csak egy csontváz, de ha egy-két csontot kiveszünk, vagy megváltoztatunk, összedől az egész. Számos műve egyébként átirat, átdolgozás, mert egyedülállóan önzetlen módon pártolta, támogatta, népszerűsítette pályatársait.
MN: Az ön élete nyilván tele van zenével. Van, aki aztán a csendre vágyik, van, aki egész más zenére, van, aki ugyanazokat szereti hallgatni stb. Van-e olyan óra, amikor eszébe sem jut a zene?
RD: Nincs. Most, hogy ezt mondta, kifejezetten odafigyeltem – és most is szól zene a fejemben. Hogy hallgassak zenét, az talán emiatt nem annyira szükségletem. Ha beülök egy taxiba és megy a háttérzene, megkérem a sofőrt, hogy zárja el. Ha megkérdi, hogy ezek szerint nem szeretem a zenét, azt mondom, utálom.
MN: Kik a legjobban szeretett muzsikusai?
RD: Van néhány előadó, akit mérhetetlenül csodálok, Richter, Furtwängler, Celibidache, a két Kleiber, Michelangeli…
MN: Csupa halott. Van-e olyan élő előadó, aki miatt beül az autóba és elmegy a koncertre?
RD: Biztos van, de én egyre nehezebben megyek el itthonról. Kimegyek a kapun, és már honvágyam van.
MN: Ha mégis elmegy, akkor főképp zongorára vagy mindenfélére?
RD: Mindenre! A zene a lényeg. És a zongorának mint hangszernek nagyon nagy hiányosságai vannak.
MN: Érdekes, az ember azt hinné, a művész a saját hangszerét tartja a legjobbnak.
RD: A zene bizonyos dimenzióiban a vonós hangszer, de akár a fúvós is, határtalanul többet képes eljátszani. A zongorának is megvannak az előnyei, képes több szólamot eljátszani, de sok szempontból korlátozottak a lehetőségek. A zongorán leütött hangon már nem tudsz változtatni – ha a hegedűn meghúzod a vonót, ott még rengeteg lehetőség van. Persze zongorán illúziókeltéssel sok mindent lehet helyettesíteni.
MN: A szólistákat gyakran megkörnyékezi a komponálás vagy a vezénylés vágya. Önnek voltak-e ilyen kísértései?
RD: Nem mondom, hogy nem vágyakozom arra, hogy zenekari darabokat úgy alakítsak, ahogy én hallani szeretném. De maga a karmesteri tevékenység nem vonz. Úgy érzem, semmi tehetségem nincs ahhoz, hogy egy nagy zenekart kézben tartsak és irányítsak; az ehhez szükséges pedagógiai és pszichológiai készségek szerintem nincsenek meg bennem. A komponáláshoz szintén nincs tehetségem, úgyhogy maradok annál, hogy más által írt darabokat eljátsszak, ez engem tökéletesen kielégít.
MN: Váltott-e valaha stílust, technikát?
RD: Erről mindig az jut eszembe, amit Sándor Frici bácsi mondott (Sándor Frigyes karmester – a szerk.), hogy mindenkinek csak néhány lényeges hibája van – de az meg is marad… Az idők folyamán a tapasztalat és a tanulás változtathat bizonyos dolgokat, de alapjaiban senki nem változik. Nem is lenne jó, mert senki nem tud kibújni a bőréből. Aki erre törekszik, az pórul jár. A régizene-játék sok jó dolgot hozott, erre érdemes figyelni, ebből én is tanultam, elsősorban az eltávolodást a merev kottahűségtől a kor játékmódjainak megismerése felé. De végső soron minden a hozzáálláson múlik.
MN: Sosem játszott csembalón vagy fortepianón?
RD: Kipróbáltam. Nem kedvelem a csembalóban, hogy a néhány alapbeállításon túl az embernek nincs befolyása arra, hogyan szólal meg a hang – vagy megszólal, vagy nem. De nem hiszem, hogy Bachnak a csembaló volt a hangzásideálja, az úgynevezett csembalóversenyei valószínűleg azért csembalóversenyek, mert akkoriban csak az a hangszer volt képes egy vonósegyüttessel hangban versenyezni. A fortepiano pedig – bár kisebb teremben életképes lehet – még sokkal tökéletlenebb a modern zongoránál. Igaz, hogy az újabb zongorák nehézkessége, csúnya hangja sem az igazi.
MN: Tehát nem gondolja azt, hogy a hangszer valamelyest meghatározta a zeneszerzői gondolkodást és írásmódot is?
RD: Bachnál szerintem teljesen mindegy, hogy milyen hangszeren játsszák. Figyelembe vette ugyan – bár nem mindig –, hogy mi tud megszólalni a hangszeren, de ő egész másképp gondolkodott. Vannak olyan ötszólamú fúgái, amit látni kell ahhoz, hogy megértse az ember, pusztán a hangzás ehhez nagyon bonyolult. A hangszer figyelembevétele, az adott hangszerre írás később jött.
MN: Zongoristáknak csodálatos lehet a Beethoven-zongoraszonátákat játszani. Vannak köztük kedvencei?
RD: Például az op. 31-es G-dúr – ami nem is jellegzetes Beethoven-szonáta –, vagy az op. 109-es E-dúr, vagy az op. 78-as Fisz-dúr. Talán ezek állnak legközelebb az én belső világomhoz.
MN: Mi az aktív pihenés az ön számára?
RD: A kert feltétlenül, nagyon. Még a kőösvényeket is magam raktam le a kertben. Egyszer egy kisebb méretű betonaknát is csináltam, amivel eléggé megerőltettem a kezemet, és le kellett mondanom egy koncertet. Szeretem figyelni a madarakat, kiraktunk vagy tíz mesterséges odút is nekik. Rengeteg könyvünk van, egy időben nagyon sokat jártunk antikváriumba, most már persze interneten rendelek többnyire. Az utóbbi időben jó néhány Dukay-kottát írtam be Finale programmal, azt is szívesen csinálom.
MN: Önök nem szoktak nyilvánosan megszólalni társadalmi-politikai kérdésekben. Nem egy művész, muzsikus akad, aki a hírnevével mögé áll bizonyos ügyeknek.
RD: Látunk, tapasztalunk mindenfélét, és igyekszünk elfogultságmentesen gondolkodni. És elmegyünk szavazni.
