Dave Holland trióban adott a MOMkult színpadán bársonyos rockból és furfangos jazzből összerakott szép, de hosszú koncertet. A legendás, Grammy- és NEA-életműdíjas brit származású bőgőssel kitörölhetetlenül belém ivódott a Norwegian Woodban játszott szólama Herbie Hancockkal, és vele már a Davis-emlékzenekarban is járt nálunk korokkal ezelőtt. Újabban saját kiadójánál közreadott lemezei Chris Potter, Craig Taborn és más, mindig kísérletező kiválóságok társaságában készültek, big bandet is vezetett, oktettet is szervezett. Most régebbi partnere, a sokoldalú Kevin Eubanks gitáros és egy fiatal dobos, Obed Calvaire érkezett vele; a trió hamarosan lemezt is készít.
Örömmel írom le ismét, hogy a legnagyobbak keze alatt a nagybőgő meg tudja hazudtolni önmagát, és képes egy egész koncerten fő dallamhangszerként funkcionálni. Holland szünet nélküli zenefolyamba rendezte szerzeményeit és az összes improvizációt. Általában fantáziálásból (ad libitum) indította a témákat, hol a basszusmenettel, hol a melódiával, és erre reagáltak partnerei. Calvaire elképesztően ízléses, földöntúli finomságokra képes dobos, aki azt sem unja, hogy ő az „időmérő” a zenekarban. Holland és Eubanks duói élményszámba mentek, a gitáros elektromos és elektronikával megspékelt hangszerét végig ujjal pengette, ettől még a legmetálosabb rész is puha bevonatot kapott. Sajnos a kétórás koncerten túl sokszor váltott a perspektíva a három hangszeres között ugyanabba az irányba: a téma felmutatása, kibővítése, nagyra nyitása (szólók), többnyire rockos csúcspontok, majd a visszatérés a szűkebb dimenzióba, kis átúszás, majd ugyanaz másképp. Minden invenció és technikai csoda ellenére a koncepció sematikus vonása rányomta a bélyegét a produkció egészére, bár a közönség így is fantasztikusan odaadó és hálás volt az eredetiségért.
MOMkult (Get Closer Concerts), december 4.
