Az ember ritkán vitatkozik önmagával, nemzetközi lemezcégek pedig még ritkábban teszik ezt, hiszen a határozott koncepció minden kiadáspolitika nélkülözhetetlen eleme. Nemrég az Erato mégis mintha önmagával kezdeményezett volna vitát, ráadásul a nyilvánosság előtt, ugyanis szinte egy időben jelentetett meg két Händel-albumot: a korábban e hasábokon is méltatott Händel
Goes Wild címűt, amelyben Christina Pluhar és a L’Arpeggiata jazzesített Händelt játszik, és Philippe Jaroussky The Händel Album című válogatását. A két lemez két teljesen eltérő művészi credót képvisel. Az egyiken az előadók erőteljesen beavatkoznak az anyagba, változtatnak rajta, ha úgy tetszik, „aktualizálják”, a másikon minden hagyományosan és az eredeti kottaszöveg tiszteletének jegyében történik, a historizmus szellemében. A két lemez tagadja egymást. De hát lehet ezt másképp is értelmezni, úgy, hogy az Erato nem „önmagával vitatkozik”, inkább nagyfokú nyitottságról és elfogulatlanságról tesz tanúbizonyságot, mondván: így is lehet, meg úgy is lehet.
Jaroussky maga az egyszerűség, átszellemültség, tisztaság. Nem csinál semmit, csak azonosul minden áriával (ezek többnyire a kevésbé ismertek közül valók, szándékosan). Előadásmódja végletesen részletező, minuciózus, de ez a szellem és a lélek aprólékossága, ha lehet így fogalmazni. A szinte kisfiús kontratenor tónus hangzásideál dolgában a lehető legközelebb jut a hajdani soprano castratók színéhez (legalábbis ahogy ezt ma elképzeljük). Az énekes eggyé válik az áriákkal, a kíséret – saját együttese, a nagyszerű Artaserse – hangszeres játéka pedig szinte eggyé válik ővele. Nincs itt semmiféle „koncepció”, csak végtelen érzékenység, tudás, odaadás, alázat. Tizenkilenc szám, a karakterek és hangvételek pazar sokfélesége, valóságos barokk operai lakoma – nem lehet betelni vele.
Erato, 2017
