Lemez

Philippe Jaroussky: The Händel Album

  • - csk -
  • 2018. január 14.

Zene

Az ember ritkán vitatkozik önmagával, nemzetközi lemezcégek pedig még ritkábban teszik ezt, hiszen a határozott koncepció minden kiadáspolitika nélkülözhetetlen eleme. Nemrég az Erato mégis mintha önmagával kezdeményezett volna vitát, ráadásul a nyilvánosság előtt, ugyanis szinte egy időben jelentetett meg két Händel-albumot: a korábban e hasábokon is méltatott Händel
Goes Wild
címűt, amelyben Christina Pluhar és a L’Arpeggiata jazzesített Händelt játszik, és Philippe Jaroussky The Händel Album című válogatását. A két lemez két teljesen eltérő művészi credót képvisel. Az egyiken az előadók erőteljesen beavatkoznak az anyagba, változtatnak rajta, ha úgy tetszik, „aktualizálják”, a másikon minden hagyományosan és az eredeti kottaszöveg tiszteletének jegyében történik, a historizmus szellemében. A két lemez tagadja egymást. De hát lehet ezt másképp is értelmezni, úgy, hogy az Erato nem „önmagával vitatkozik”, inkább nagyfokú nyitottságról és elfogulatlanságról tesz tanúbizonyságot, mondván: így is lehet, meg úgy is lehet.

Jaroussky maga az egyszerűség, átszellemültség, tisztaság. Nem csinál semmit, csak azonosul minden áriával (ezek többnyire a kevésbé ismertek közül valók, szándékosan). Előadásmódja végletesen részletező, minuciózus, de ez a szellem és a lélek aprólékossága, ha lehet így fogalmazni. A szinte kisfiús kontratenor tónus hangzásideál dolgában a lehető legközelebb jut a hajdani soprano castratók színéhez (legalábbis ahogy ezt ma elképzeljük). Az énekes eggyé válik az áriákkal, a kíséret – saját együttese, a nagyszerű Artaserse – hangszeres játéka pedig szinte eggyé válik ővele. Nincs itt semmiféle „koncepció”, csak végtelen érzékenység, tudás, odaadás, alázat. Tizenkilenc szám, a karakterek és hangvételek pazar sokfélesége, valóságos barokk operai lakoma – nem lehet betelni vele.

Erato, 2017

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.