Ésszel alig felfogható csoda, hogyan képesek némely norvégok tökéletes, meleg tengerek partjára illő, ízig-vérig baleári és közben galaktikus-kozmikus terekre nyíló, lassú-középtempós neodiszkózenét csinálni. A titok nyitja a kerekre csiszolt számokban rejlik, például Thomas Moen Hermansen friss albumának minden egyes szerzeményében. Ahogy a zsíros, lüktető, mégis puha basszusok bekúsznak az ember fülébe, ahogy bugyborékol a villanyorgona tremolófokozatba kapcsolt hangja, amint finoman és egyáltalán nem tolakodóan a lábunk elé rakják a négynegyedes ütemeket, s közben folyton felsír egy gitár. (Mindehhez adalék, hogy az északi zeneművész egyaránt alkalmazza a „csináld magad”, a „zenéltesd unatkozó barátaidat” és a „gátlástalanul mintázgasd ki, ami tetszik” kollázstechnikát is). Prins Thomast egyebek mellett éppen a fúziós, pszichedelikus, progrock, ambient, italo és németes kraut előzmények iránti rajongása vezette saját kosmische musikjának felfedezéséhez. Most ebből a receptúrából rakott össze egy albumnyi számot, amelyek annyira változatosak, hogy sose unja meg a befogadó, s szinte érezni lehet, hogy hol is tartunk a Bergenből a mediterrán tengerpartig vezető hosszú úton. A kattogós-energikus darabok (Villajoyosa) éppen annyira megkapóak, mint a lázálomszerűen kísértetiesek (Bronchi Beat), elborultan savazósak (Æ) vagy a végtelenségig játékos szerzemények (Venter Pa Torske), de egyformán üdítő meghallgatni őket.
Prins Thomas Musikk, 2017
