Zene

Cserepes Károly a magyarországi világzene felderítői közül való. Ilyenek nincsenek, nem is voltak sokan. A hetvenes évek közepétől a magát folktemporainként meghatározó Vízöntő együttesben játszott dudán, furulyákon, ütőhangszereken, miegymáson, később szintetizátorokon is, távol eső határokat nyitva meg a magyar népzene előtt. A Vízöntő szerencsésebbnek bizonyult a rokon indíttatású Kolindánál, az Élő népzene sorozatban már 1978-ban egész albumot kapott, de azért mégiscsak, aprócska piac a miénk, megélnie csak a külföldi elismertségből, az állandó meghívásokból sikerült. Aztán mire szétfoszlott a vasfüggöny és lanyhult a keletről érkező zenekarok iránti figyelem, az is kitűnt: valójában nincs meg benne az az elkötelezettség, amely továbbra is összetartaná, konszenzus híján már nem futja a kompromisszumokból. A kilencvenes évekre szép lassan kifulladt a társulat, és ami még szomorúbb: észre sem vettük, hogy nincs.

A geopolitikai látásmód igénye nemigen kényeztetett el bennünket az elmúlt évtizedek során. A kelet-európai rendszereknek jó okuk volt lemondani e szemléletről, hisz´ Moszkva árnyékában illúzió lett volna bármiféle önérdek vagy lehetőség ilyen mérvű felnagyítása. Ráadásul felesleges luxusnak is számított volna a geopolitikai számítgatás, hisz - különösen mondjuk Magyarország esetében - a XX. század olyan traumákkal és tanulságokkal vette kezdetét, amelyek minimalizálták az ország szerepét a nemzetközi kapcsolatokban. Jobbára szomszédaink megalázó kicsinyessége volt az, ami az ország mindennapjait meghatározta, semmint

Manapság rossz és nagyon rossz zenekarneveket adnak. A Tax Free ez utóbbiak közé tartozik, reptereken kapható cigi, pia ugrik be, áfa-mentes, a borítóról viszont már afféle Cotton Club-hangulat árad, szóval a harmincas évek: rulettasztalnál ácsorgó, szivarozó jóemberek, ingujjban, nadrágtartóban, borsalinokalapban, szóval nem olyanok, akiknek az a néhány százalék megtakarítás jelentene valamit. Hogy tovább bonyolítsák a helyzetet, a Tax Free tagjai a kilencvenes évek funky-gengsztereinek tartják magukat, a funkyról meg rajtuk kívül mindenkinek a hetvenes évek ugranak be, de ne firtassuk tovább.

Karácsonyi papás-mamás

1. A Kolinda zenekar az Orfeó zenei/képzőművészeti/színházi csoportból nőtt ki és kapcsolódott be a táncházi mozgalomba 1974-ben. Hamarosan azt a fajta folkzenét játszotta, amit ma world musicnak nevezünk: a magyar népdalokat és az erdélyi paraszti muzsikát balkáni dallamokkal és ritmusokkal, dzsesszes improvizációkkal, majd saját szerzeményekkel szőve át. Mikorra az első magyarországi népzenei lemezek (az 1977-ben induló Élő népzene sorozat) megjelentek, a Kolinda már sikeresen koncertezett Belgiumban és Franciaországban, és túl volt a második - francia kiadású - albumán. Magyarországon ugyanakkor sem a rádió népzenei műsoraiban, sem a Hungaroton lemeztársaságnál nem volt erre a "beskatulyázhatatlan" muzsikára igény, az első hazai ajánlatot egy olyan válogatás elkészítésére kapta, amely már vállalhatatlan volt számára. Ez a kettős szorítás oda vezetett, hogy 1979-ben felbomlott a zenekar, és a meghatározó magból ketten - Zsigmondi Ágnes és Lantos Iván - disszidáltak. Ezt követően hosszú évekig éppen úgy terjedtek a francia Kolinda-felvételek kazettán, ahogyan az URH vagy a Kontroll rockzenekaroké: "undergroundban", szénné másolt kazettákon.

Gothár Péter filmjében láthattuk őket először, de ki emlékszik, annak már vagy tíz éve. November 25-én a Fél Tíz Jazz Clubban játszottak, Promised Land című albumuk turnéjával érintve Magyarországot.

Amerikai turnéja után, európai turnéja előtt pár napot promócióra fordított a Muzsikás Berlinben. Rádiók, tévék, újságok tízszer negyvenperces turnusban - jó kis buli! December 8-a van, ez itt a Hotel Mark, indulhatunk.

Az év felfedezettem

Az már biztos, hogy Walt Disney különös, el nem múló fekélye a hollywoodi filmgyártásnak, túl fog élni minket, mi meg bele fogunk rokkanni, hogy a tömegkultúra iránti kimért tiszteletünk megakadályoz a Miki egerek radikális utcai gyalázásában. Ilyesmi csak akkor dereng az ember fejében, amikor elhangzik az újabb epizód előtti reklám, nagyjából így: a kisoroszlán felnőtt, és király lett, Aladdin kiszabadította a szellemet, de a kis hableány még ennél is többre vágyott. Az idea ráhúzódik az agyra, görög befelé tovább, gerjeszti magát, és azt a képzetet kényszeríti, hogy örök életre el leszünk látva tátott szájú, nedves orrú mesehősökkel, akik majd nyált nyálba öltve licitálnak egymásra.

Jövőre lesz 125 éves Budapest, és már most letehetjük a nagyesküt, hogy a Városház utcából ismét jobbnál jobb ötletekkel fogják elkápráztatni a főváros közönségét. Pontosabban: szerintük jó ötletekkel, vagyis azokkal a ferencjóskás, sziszis, nagykörutas élőképekkel, amelyeket már az elmúlt években is láthattunk. Jó kis felszínes cirkuszokkal, bámész tömeggel, olcsó ideológiával, ami körülbelül annyit tesz, "polgári identitást ennek a kétmillió lakónak, hadd edződjenek, és hadd gondolják azt, hogy ez a rohadt élet egy kurva nagy cukrászda, vagy legalábbis az volt".

...alighanem átfogóbb értékelésre ragadtatom magam, de addig is körbefülelnék még, mi újság a világzenei sikerlistákon.

"A nagyanyámnak nyugodtan mutogathatnám a punkokat - vonta meg a vállát a múltkor a Körút és a Baross utca sarkán Tátrai Tibor. - Mint ahogy a nagyanyámat is nyugodtan mutogathatnám a punkoknak. Egyikük sem értené, miről beszél a másik."

Megint egy évforduló. A Monterey Jazz Festival negyvenedik születésnapja alkalmából megjelent egy háromlemezes válogatás a négy évtized legemlékezetesebb, eddig nem publikált felvételeiből. Kockázatos szerkesztési elv, mert kikerülhetetlenül egyfajta összegzéshez, számbavételhez vezet. A jazz nagykorúságának egy sajátos, Amerika talán leghíresebb fesztiválján átszűrt keresztmetszetének ígéri magát a huszonnyolc felvételt tartalmazó album, amiben egy az összes szükséges adatot tartalmazó füzet segít eligazodni. Természetesen nem törekedhet teljességre, hisz a több mint kétszáz rögzített koncertnek csak egy kis töredéke a most megjelent anyag, de a válogatás így is reprezentatív.

"Tizenkét éves koromban történt életem legfontosabb felfedezése. A kis egybeépített sztereóm váltókapcsolóját középállásban tartva egyszerre hallottam a magnót és a lemezjátszót. Így a kazettáról játszott ütemre szkreccselve mixeltem az első számokat."