Blues mint punk: A kövér oposszum

publikálva
1997/49. (12. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"A nagyanyámnak nyugodtan mutogathatnám a punkokat - vonta meg a vállát a múltkor a Körút és a Baross utca sarkán Tátrai Tibor. - Mint ahogy a nagyanyámat is nyugodtan mutogathatnám a punkoknak. Egyikük sem értené, miről beszél a másik."

"A nagyanyámnak nyugodtan mutogathatnám a punkokat - vonta meg a vállát a múltkor a Körút és a Baross utca sarkán Tátrai Tibor. - Mint ahogy a nagyanyámat is nyugodtan mutogathatnám a punkoknak. Egyikük sem értené, miről beszél a másik."

Tátraival az élet mondatta ezeket a szavakat, de az élet, tudjuk, képes, és rácáfol erre. Nemrég meg is tette, méghozzá jó vaskosan: az egyik legismertebb független posztpunkkiadó, az Epitaph elkezdett fogatlan fekete blueszenéket terjeszteni. Hogy mi vitte rá erre őket, az isten tudja, de nyilván nem véletlen, hogy a kiadó vezetői e szakállasan is örök érvényű műfaj talán legnyersebb és legkopottasabb vonulata mellett tették le a voksukat.

A Mississippi mente kétségkívül Amerika egyik legszegényebb területe. Délen, a deltavidéken legalább hullámzik a gyapot meg a kukorica, hallgassuk csak meg Big Joe Williamst, Jimmy Brownt és a többieket. Északon azonban minden csupa hegy, szikla meg rengeteg. Másképp szól erre a blues, mások az érzések, más a reménytelenség.

A Mississippi hegyvidékének zenéje alapvetően gitárzene, művelői játék közben gyakorta használnak üveg vagy fém slide-ot. Intenzív ritmikájú, egyszerű szerkezetű, repetitív jellegű muzsika ez, mégis rendkívül hipnotikus és erőteljes. A helyi dalnok prototípusa Fred McDowell, aki még a deltavidéki és chicagói dominanciájú nemzetközi bluesvilágban is ki tudott emelkedni. McDowell sokáig érdemi követő nélkül maradt, több évtizede megürült helyét most viszont, úgy tűnik, az egykori szomszéd, R. L. Burnside kezdi betölteni.

A valódi fekete blueszenész kérges kezű és tekintetű, valamint minimum ötvenéves. Mindent megélt, plusz ami a génjeiben van. Burnside szintén erősen benne a korban, nehéz olyan képesítést nem igénylő munkát találni, amit ő ne végzett volna. Jelenleg a második asszonyt nyúzza, körülötte tizenkét gyerek. A hatvanas évek közepén lépett a zenei pályára, számtalan lemezen működött közre, a legismertebb az Arhoolie-nál megjelent Blow My Blues Away. Játszott sokfelé, még Európában is fellépett, ennek ellenére képtelen kizárólag zenélésből fenntartani saját magát és népes családját.

Illetve csak volt képtelen, hála két helyi megszállottnak, Matthew Johnsonnak és Peter Lee-nek, akik a kilencvenes évek elején a fejükbe vették, hogy nem hagyják szunnyadni az örökséget. Fat Possum (Kövér oposszum) néven (egy Észak-Amerikában honos patkányfajtát neveznek így) kiadót alapítottak, Burnside mellett a szintén veterán Junior Kimbrough-val -mint a cég két legfőbb artistájával - szerződést kötöttek, és állítólag négyszáz dollárnyi egyetemi kölcsönből megjelentették első kiadványukat (Burnside and the Sound Machine: Bad Luck City). Majd újabb pénzeket szereztek és újabb lemezeket adtak ki, egyet Kimbroughtól (All Night Long), egyet John Westontól (So Doggone Blue), egyet Dave Malone-tól (I Got The Dog In Me) és egy újabbat Burnside-tól (Too Bad Jim). De hiába a hiteles megszólalás, a lelkendező kritikák és a szomszédok szeretete, beütött a krach. Már éppen ásták a gödröt, amikor ismét rájuk mosolygott a szerencse, ezúttal az amerikai Capricorn és az európai Epitaph képében. E két cég vállalta a kiadványok nemzetközi terjesztését, ami a gyakorlatban annyit tett, hogy új borítóval ismét kiadták a Fat Possum lemezeit, cserébe az eladott példányok után royaltyt fizettek, és a stúdiók biztosításával segítették a további felvételeket. Ennek köszönhetően láthatott napvilágot 1997-ben több friss kiadvány, többek között újabb opusok Burnside-tól (Mr. Wizard) és Kimbroughtól (Most Things Haven´t Worked Out).

Ezek az albumok biztosan nem lesznek hifista tesztlemezek. Se kasszasikerek. Túlon-túl nyersek, zajosak, lábszagúak. Maga az élet, nem annak illúziója. Nehéz levegőjű, szűk terű produkció, melyben a hangkép nincs manipulálva. A dalok többsége saját szerzemény, mégis ismerős, nehéz is lenne e roppant szűk eszköztárú zenében valódi új dallamokat írni. A bluesban azonban nem a copyright a lényeg. Hanem az előadó maga.

Jávorszky Béla Szilárd

Epitaph/HMK, 1997

publikálva
1997/49. (12. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...