"Tizenkét éves koromban történt életem legfontosabb felfedezése. A kis egybeépített sztereóm váltókapcsolóját középállásban tartva egyszerre hallottam a magnót és a lemezjátszót. Így a kazettáról játszott ütemre szkreccselve mixeltem az első számokat."
Azóta újabb tizenkét év telt el, és a DJ Shadow-ként ismert Josh Davis Endtroducing című albuma - ha pár hónap késéssel is, de - forgalomba került nálunk.
Kevés huszonéves csávó mondhatja el, hogy műfajt neveztek el a zenéjéről. A triphop kifejezést DJ Shadow egy 93-as kislemeze kapcsán az angol Mix című lap használta először. Persze a firkász mondhat, amit akar, Shadow egyre csak a hip-hopot hajtogatja: "Kilencéves voltam, amikor a bicikli csomagtartójára szerelt bazi magnóval Afrika Bambaataa Planet Rockját bömböltetve száguldoztunk a városban." Az észak-kaliforniai fehér gyerek kivette a részét a harcos hip-hop-kultúrából, még az iskolalapban is a műfaj kommercializálódásával hadakozott: "Vanilla Ice-t le kéne már gyilkolni." Arról volt szó, hogy a nyolcvanas évek végére a hip-hop sokat veszített ösztönösségéből, egyre több pózoló rapper tűnt fel, akik mögött nem számítottak a DJ-k. "Nem lehetett eladni azt az embert, aki hátul egy helyben áll, nem csinál hátraszaltót két szkreccs között, nem ránt fegyvert és nem mond ordenáré dolgokat a csajoknak. Az egész túlzottan image-centrikussá vált, azért is választottam később olyan nevet, ami azt fejezi ki, hogy szeretek meghúzódni."
Az első felvételét 1990-ben vitte be a főiskolai rádióba. Pár év múlva ott szerzett diplomát kommunikáció és retorika szakon, ma is a diáknegyedben él. Ott van a stúdiója, a hálószobában. Van már rendes samplere is, ugyan azt tartják róla, korábban éppen a low-fi - a sampler nélküli - technika terén volt utolérhetetlen. "Megtaláltam az ütemet, felvettem, visszatekertem a szalagot, utána a következő résszel együtt újra felvettem, majd kezdtem elölről. Manapság sok ember azért vesz újabb modelleket, mert kifogyott az ötletekből. Én az egyszerűség híve vagyok."
Az aprólékosan kidolgozott hangkollázsok szerzőjét a 93-as Entropy című kislemeze után szerződtette az angol Mo Wax. Míg az amerikai kiadóknak nem kellett az anyag, a Mo Wax-főnök James Lavelle-nek kedvére való volt a kísérletező véna. Az ő keze alatt jelent meg az In/Flux, a már említett ominózus kislemez. Hiányoztak róla a szokásos, mindig beváló James Brown- és Blue Note-samplerek, helyette a dubköltő Mutabaruka hangjára kevert fúvósok és a hatvanas évek fekete mozgalmainak szónokai voltak hallhatók. Öntudatos trip. És persze hop is. Így születnek a nagy dolgok.
A "sampler Jimi Hendrixe" minden élő hangszert kerül. Szerinte nem ér rájátszani a hangmintákra. Az csalás. És minden csak vinilről jöhet. Általában olyan használt lemezeket vásárol, amik másnak nem kellenek. "Néha megfogok egy borítót, és érzem, hogy lesz belőle valami. Némelyikük úgy fest, hogy el sem tudom képzelni, egyáltalán ismeri-e valaki. De a bizsergésből tudom, hogy én használni fogom. Az a szabály, hogy ha nem találod meg a kívánatos részt egy lemezen, akkor tovább kell keresni. Mert biztos, hogy létezik valahol." És tessék, már olvasni lehet egy új, egy "talált hang" névre hallgató műfajról.
Bakelit-fanatizmus? Az Endtroducing borítóján egy lemezboltban turkálnak az emberek. Az öreg kedvenc, a Coldcut Refrief Food albumát idézi e kép: mentsük meg a bakeliteket, mentsük meg a "régi" zenéket. "A hip-hop tulajdonképpen a zene összes formája - mondja Shadow - műfaji megkülönböztetés nélkül. Africa Bambaataa egyszerre játszott egy Rolling Stones-, egy Kraftwerk-, egy James Brown- és egy gyerekdalt. Az emberek meg táncoltak rá. Ezt nevezem én zenei forradalomnak. Számomra ez azt jelenti, hogy semmi sincs, amit ne lehetne megcsinálni."
Bogi & Badihali
Mo Wax/PolyGram, 1997
