Az én 1997

publikálva
1997/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az év felfedezettem

Ismerem-e Meira Ashert, kérdezte Frank London, amikor tavasszal Münchenben találkoztunk. Csak a nevét, feleltem, ő most a negyedik a világzenei listán. Frank mutatta a borítót, épp aznap vette meg: vékony arc, metsző tekintet, leborotvált fej; alatta szálkás betűkkel: Dissected. Te az enyém, én a tied, megvolt a tábori fíling azonnal.

Csak a lemezre kellett még várnom fél évet.

Meira Asher kőkemény csaj. Izraelben él, és a sovinizmus, az AIDS, a rohadás, úgy általában az embertelenség izgatja. Zorn szavával azt mondhatni: radikális zsidó kultúra.

Asher zenéjének azonban több irányba mutatnak a gyökerei. Mélyen a dzsesszben, mélyen az elektronikában, a dobokban, az indiai, az arab és az afrikai énektechnikákban. Ne essék félreértés, semmi felkapott multikulti; ahogy Asher mondja: "az ember ilyen mutációvá válik, ha a világ különböző részein nő fel. Nincs ebben semmi tudatosság, egyszer csak rácsodálkozik: az összes hatás szerepet játszik a művészetében."

Jelentékeny nő, biztos vagyok benne; talán csak az bánt: rajta kívül (újabb jelentkezőt) említeni sincs kit.

*

Szufi

Újabb dupla CD jött ki ősszel a Network "könyvsorozatában": Sufi Soul. Huszonegy előadójából ugyan csak kettőt, Nusrat Fateh Ali Khant és a Sabri Brotherst ismertem, de azért nagyon megörültem. Molnár Miklós jutott az eszembe, aki igen közel áll hozzám, ha mondhat egy távolodó ilyet... Ki más írhatna erről, ő az egyetlen szufi, akit ismerek.

Hogy mit jelent szufinak lenni, arról én most nem szeretnék itten, mindössze egyetlen bekezdést ragadnék ki Miklós - megjelenésre váró - A szufi út című könyvéből.

"Szíve választottjának ajtajához járul a férfi, és kopogtat. Megkérdi egy hang: - Ki az? - Én - feleli a férfi. A hang válaszol: - Itt nincs hely én és te számára! - Az ajtó zárva marad. Esztendőnyi magány és megpróbáltatás múltán a férfi visszatér, és megint bezörget. Megkérdi a belső hang: - Ki az? - Te - válaszol a férfi. Az ajtó kitárul előtte."

Hát így.

Szóval elküldtem Miklósnak az anyagot, szerencsére nem vonakodott. "Szeret engem ez a zene" - mondta a telefonba -, aztán hozzáfűzte, ilyen lehetett a mi zenénk is, mielőtt a kereszténység felhígította. Január-február magasságára ígérte írását, amitől én - a recenzeálás törvényei szerint - egy kicsit megszeppentem. De végül is mindegy.

Aztán ahogy a napok teltek, és egyre mélyebbre merült Miklós diktafonja a Szufi lélekben, úgy találta, nem avatott kellőképpen, hogy kritikát gyakorolhasson.

Erre persze nem volt mit lépnem. És nem volt mit írnom sem, mert ha a Miklós így gondolja, akkor hogy jöhetnék én...

Így esett meg, hogy egy jelentős lemezről nem tájékoztattam olvasóimat.

*

16 Horsepower: Low Estate

Tavaly már kiderült: nemcsak a techno, a country is (lehet) rock ´n´ roll. Szívesen hajtogatom én ezt az idei album után is, hisz nem ismerik még elegen az isten nevét, de most inkább egy ünnepi történettel rukkolnék ki.

Úgy kezdődött, hogy a Lóerőt vezető David Eugene Edwards küldött egy képeslapot a Muzsikás együttes Éri Péterének. Azt írta rá, mennyire sokat jelent számára a muzsikájuk; hogy a Prisoner´s Song nap mint nap - testnek a kenyér... Csak a lakáscímét felejtette le.

Úgy kellett kinyomoznunk, mielőtt ősszel Amerikába indult a zenekar.

Egy templomban játszott a Muzsikás Denverben, végre ott találkoztak. Nem volt rá sok idő, Davidnél a gyerek, a Muzsikásnál a rohanás, de akkor is. Most már másképp tudtak egymásról.

Aztán eltelt pár hét, és a 16 Horsepower indult európai turnéjára. A bécsi koncertre magunk is kimentünk Péterrel. A beállás s a koncert közt erre az újabb találkozásra sem volt sok idő, de akkor is.

Egy ilyen kézszorítással, ezzel a kölcsönös figyelemmel elvan az ember évekig.

*

Ronda év,

a Mississippibe fulladt Jeff Buckley. Az édesapja, a folkénekes Tim Buckley huszonnyolc éves volt, amikor herointúladagolásban meghalt, Jeffnek két évvel többre futotta. Istenáldott tehetségek voltak mindketten.

Buckley 1990-ben érkezett Los Angelesből New Yorkba. Presszókban játszott egymagában, aztán zenekara lett; jelent meg lemeze így is, úgy is, bár nem nagyon látni egyiket sem. Pedig Buckley nem maradt el a bálványaitól: sem Cohentől, sem Dylantől; mindegy volt, hogy kísérik-e; mindegy volt, hogy sanzont vagy rockot énekel; mindegy, hogy Edith Piaf vagy a Jazz Passangers, minden mindegy. Amit megengedhetett magának, az a legtöbb: akkor is kitűnt, ha beállt a sorba. Úgy bizony, Buckleyra nem lehetett nem figyelni.

Csak azt a folyót, azt tudnám feledni!

*

Ha

zenével kellett megtöltenem a barátaim kazettáit, többnyire azt tartottam fontosnak, hogy a világzenei élményeimet osszam meg velük. És ha most a polc elé lépnék, alighanem megindulnának felém azok a lemezek, amelyekkel a legtöbb örömet szereztem: a Tarikától a Son Egal, Cesaria Evorától a Cabo Verde, a Zap Mamától a 7, Maurice El Medionitól a Cafe Oran, a Klezmaticstól a Possessed, Natacha Atlastól a Halim; egy másik sorban meg az exportálandó hazaiak: a Vujicsicstól a Samo sviraj, az Ando Dromtól a Phari Mamo, a Muzsikástól a Hazafelé, a Makámtól a Café Babel, Hortobágyitól a Songs from Hungisthan.

Míg a trendek közül a latin zenék revivalje merült fel a leggyakrabban. Bennem különösképp azoké a fúziós latinoké, akik egyszerre fognak kint is, bent is egeret. Arto Lindsay (Mundo Civilizado) és David Byrne (Feelings) neve; ők úgy tudnak szambázni, hogy az árnyékukban járja az Ambitious Lovers és a Talking Heads; ha feldobom, New York, ha leesik, Rio. Ry Cooder (Buena Vista Social Club) még több egy csavarral: neki elhinném, hogy kubai.

*

1997 fordulója

a Kispál és a Borzé volt, ebben biztos vagyok. A tizedik. A Kispál és a Borz meg én, ez tulajdonképpen rejtély nekem. Valójában egyre kevesebb gitárzenét hallgatok, és abból a kevésből egyre kevesebb magyart. És abból az egyre kevesebb magyarból a Kispál volt, illetőleg a Kispál van az egyetlen, amelyik kibírt mellettem egy csomó évet. Amelyik az autóban is. Amelyikről szerettem volna könyvet készíteni. Amelyikről készítettem valahogy. Minden okom megvan, hogy hálás legyek, nem?

Mondom tehát, az idén volt tízéves. Koncertlemez készült, odahaza, Pécsett. Happy Borzday. Mindenki játszott, akivel e tíz év alatt bármit; így kerülhetett rá egy Ágoston Béla nevű szaxofon. Ha én volnék, nem engedném el. Ha már egyre kevesebb gitárzenét hallgatok.

*

A legjobb

a jungle. A legjobb a triphop. A legjobb a mbalax. A legjobb a funky. A legjobb a rai. A legjobb a tangó. A legjobb a soul. A legjobb a sixties. A legjobb a free dzsessz. A legjobb a noise. A legjobb a cool. A legjobb a hip-hop. A legjobb a lakodalmas. A legjobb a country. A legjobb a klezmer. A legjobb a cocek. A legjobb a brass. A legjobb a yoik. A legjobb a metál. A legjobb a punk. A legjobb a morna. A legjobb a fado.

Marton László Távolodó

publikálva
1997/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...