Zene

Önhibámon kívül, mintegy rajtaütésszerűen bukkantam rá a Fonó Budai Zeneház új kiadványaira. Semmi hír, semmi reklám, egyetlen szó sem, pedig van miről beszélni.

A zenés történelmi játék, ha úgy tetszik, újabb gyöngyszeme annak a folyamatnak, amely az István, a királlyal kezdődött, az Atilla, isten kardjával folytatódott és ki tudja, hol áll meg. Előbbiektől elsősorban enigmatikus voltával tér el: az István Kádár János államalapítói nagyságának és elkerülhetetlen, tehát erkölcsileg feddhetetlen kompromisszumainak állított kottafejekből épült emlékművet, az Atilla pedig arról szólt, hogy büdösek vagyunk ugyan, de Európába tartunk mégis - ez a legutóbbi opusa a sorozatnak azonban tökéletes rejtély.

Az volt a benyomásom, a Pepsi Sziget elvesztette az ártatlanságát az ötödik születésnapjára. Nem történt erőszak, rossz útra sem tévedt, mégis. Alighanem törvényszerű, hogy így alakult.

Jó hűvös konyhában az ember, ha magyar, ül hőgutás hétvégén, és figyeli a Kossuthot meg a Bartókot, a két legnagyobb magyart. Szombat, délután három. Az Irodalmi Újságot hallgatva jut eszembe egy másik újság, az Újmao, szorgos kezek csempészték vidé-kies nyaraláskori reggelimhez, falat a torkomban azóta is. Bizonyos Horváth Béla független kisgazdász irodalmi szakértő szerint nem csupán az élet minden területén, de a kultúrában, sőt az irodalomban is tért nyertek a liberálisok, már megint, még mindig, persze a nemzeti-konzervatívok rovására, szégyen, a három K, úgymint Kertész (Imre), Korniss (sic!, Mihály) és Konrád (György) uralg az éterben. Mért pont ők?! Tudjuk. A szakértő úr válogatási szempontja nem irodalmi. De a nyomdafestéket sem tűri. Szóval, ez a K-vonal - és a slepp - egymás műveit szemlézi többszörös ismétlésben. És miért éppen három K?! Lehetne három M is (Mészöly, Mádas, Mesterházy), esetleg három T (Tandori, Tetri, Talassa). El tudom képzelni a kisgazdász kultúros kacifántos káromkodásait, midőn a magyar k(!)özszolgálati K(!)ossuthon, egy magyar irodalmi műsorban a következő szerzőkről volt szó: Borges, Albert Pál (alias Sipos Gyula párizsi emigráns), Buzzati, belga (!) szimbolista (!!) költők (!!!), Joyce. A kulturális élet ütőerének minden pulzálását ujjbegyében érző és tollhegyére tűző irodalmi szakértő csak a másnapi Szalont hallgatva nyugodhatott meg kicsinyég: e műsor magyarságteljesítménye lényegesen, mintegy három megaherzcel nagyobb volt. Enyedi Ildikó magyar filmrendező beszélt egy Nagy Magyar Agyonhallgatott író-költő fejedelemről, Füst Milánról; Fráter Zoltán íróféle irodalomtörténész saját könyvéről, a Legendaszervizről; és elsősorban Krasznahorkai László szólalt meg "százéves" könyve, a Kegyelmi viszonyok kapcsán. Gyanítom, szakértőnknek ez a beszélgetés sem volt elég (jó), mert Krasznahorkai sugárzott a pesszimizmustól, és a depresszió mételyét szórta szét e kánikulai délután az egészségtől kicsattanó magyar nép megrontása céljából. Amely magyar nép szerencsére oda se figyelt.

Már a belépésnél elválik a szar a májtól, a szerencsétlenek, akik pénzért vették a jegyet, főhetnek a tömegben, a tiszteletjegyesek dettó; csütörtökön például 78 percig tartott, mire sikerült kiváltani a jegyért a karszalagot, és utána a rémületes tömegnyomorban bepasszírozódni végre a szigetre átvezető hídra. A fekete karszalagosoknak viszont, akik a közreműködők, gyakorlatilag mindent lehet, még az előre megfontolt, aljas indokból elkövetett rettenetes részegséget is elnézően kezelik, sőt zuhanyozni lehet meleg vízben, ami idén a Pepsi Sziget csimborasszója.

Ülünk a szigeti Honvéd üdülő étkezdéjében, vagy hol, húsz kiválasztott újságíró, fejünk fölött ismerkedési estek emlékét rejtő színes girlandok, szemben velünk egy szocializmusból itt rekedt, politúrozott dohányzóasztalka, rajta húsz dikta- és mikrofon, fogyasztjuk a levegőt, várjuk David Bowie-t. Két különinterjú volt leszervezve vele aznapra, de egyiken sem jelent meg, úgyhogy itt is abszolút kétesélyes a játszma, míg csak be nem teszi a lábát.

A hír önmagában örvendetes: készül egy magyar film. Ha hozzávesszük, alacsony költségvetésű, kétszeres lehet a hurrá. Félreértés ne essék, nem lelkes amatőrök ügyeskednek filmgyárból csaklizott, lejárt szavatosságú nyersanyagra, nem a sarki non-professional stúdió nyúlt le még egy milkát a haver kuratóriumától, hanem igazi gyártó, igazi rendező-operatőr, igazi forgatókönyvíró csinálnak egy olcsó filmet. Profi film féláron, készül a Presszó.

Ne menjünk vissza olyan messzire, csak úgy a 70-es, 80-as évekig. Ott van például a Cápa-széria, aztán Az óriáspolip, Az alligátor két része vagy legújabban a Kongó, állatfilm mind, főszerepben a komputerrel és az akciókoordinátorral. A Szabadítsátok ki Willyt! vagy az Ebadta delfint most hagyjuk, bár ezek ugyanazok színéről, mint amazok fonákjáról. Mert ki is készítene filmet egy filantróp krokodilusról, vagy ki egy vérengző ebről? A lapokat, úgy tűnik, végérvényesen leosztották, a delfinnek mindig ugyanazon a térfélen jut szerep, mint ahogy a cápának vagy a gorillának is mindig - az ellenkezőn. Így megy ez, utóbbiak már megmaradnak rémnek, helyettesítendő zombit, Terminátort, Dennis Hoppert.

Istenem, Linda Blair: a világ egyetlen színésznője, aki azzal vált ismertté, hogy nyílt színen zöldet hányt, és 360 fokkal el tudta csavarni önnön fejét (az Ördögűző című emlékezetes darabban), és ezzel maradandót alkotott, persze akkor még kicsi volt, úgy nem kunszt. Linda most visszatért egy Leoni nevű naiv fodrászlány szerepében, aki arra indul be, minél rejtélyesebb tömeggyilkos a pasija; van ilyen, a nők egy része pl. kifejezetten a fasiszta tömegpusztítókat csípi, gondoljunk csak Hermann Göringné vagy Radovan Karadzicné vágyának titokzatos tárgyára.

Nem fordították le, mivel egy kutyaszereplő neveként tulajdonnév is a Fourbi, de a film címe magyarul annyit tesz: ciki. Hát bizony: nomen est omen.

Kerülne csak fundamentalista kézbe, megnézhetné magát, istentelen hazaáruló filmes, nyugati pénzből tolja a nyugati szekeret, hogy nem sül ki a szeme, szégyent hoz a szent hitre, szimpatizál a próféta hangjának elnémítójával, pukkancs szemétládának mutatja az Õ legodaadóbb híveit, dicsőíti a dekadens nyugati életformát, halál reá... Bárhol dekkoljon is Merzak Allouache, aligha érezheti biztonságban magát, mióta elkészítette és külföldi fesztiválokon is bemutatta filmjét, amiből a címmagyarítás idióta hagyományának megfelelően - az amúgy egész normális Mediterrán esték sorozat részeként - Utolsó találkozás lett, nyilván mert az eredeti (Bab el Oued City) minden nyelven érthető, van valami vészterhes hangulata, és talán még azt is kíváncsivá teheti, akinek gőze sincs arról, hogy valóban létezik-e ilyen nevű hely valamelyik arab országban, vagy sem. Na mindegy, lényeg, hogy a magyar képernyőre utat talált a mai kor és a középkor útelágazásánál veszteglő arab világ, és sokkal átélhetőbb formában, mint ami legtöbbünk számára arról a vidékről az utazási irodák tengerparti ajánlatai vagy a lemészárolt algériai falvakról szóló hírek alapján átjön. Merzak Allouache a mai Algéria legnagyobb dilemmáját mutatja be egy fiatal pék néhány napjában. A fiatalember az éjszakai munka után reggel aludna otthon, de megőrjíti, hogy az ablaka közelében lévő hangszóró az igét ordítja, hirtelen felindulásból leszereli hát. Ráadásul pechjére még szerelmes is egy négy fal közé zárt lányba, az önjelölt helyi kiskirály húgába, aki persze hajtóvadászatot hirdet ellene (meg a nyugati szennyet árasztó parabolaantennák ellen). Megoldás nincs, legfeljebb a francia emigráció. Ennyi a sztori veleje, s miközben ez tempósan kerekedik előttünk, a lélegzetvétel szüneteiben szól a rai, látjuk a várost, s arra kell gondolnunk, jobb sorsra lenne érdemes.

Vajon joga van-e megvásárolni, noch dazu beszednie kedvesünknek napi fogamzásgátló tablettáját?

Ennek a regénynek határozottan jót tett volna, ha nem ezt a címet, nem ezt a borítót, nem ezt a mottót kapja. Az első kötetes Marie Darrieussecq tud írni, csak úgy tesz, mintha sohasem hallott volna a suspense-ről, vagy fölötte állna az efféle praktikáknak. A Malacpúder igazi ötletregény, nem éppen érdektelen, de sem a sztorija, sem a szövegformálása nem elég izgalmas ahhoz, hogy könnyű szívvel lemondhatna mindarról a munícióról, amit már az elején, mondhatni, grátisz, ellő. Így nem kell több, mint egy futó pillantás, egy felületes betekintés, hogy tisztán lássuk a kibontakozást, sőt a végkifejletet is. Az emberből - közelebbről munkanélküli nőből, majd konzumhölgyből - disznóvá válás oda-vissza stációi néhol szellemesek, néhol didaktikusak, és van, hogy gyomorforgatók, de a hazai talajon állva nehéz megértenünk, hogyan válhatott ez a könyv irodalmi szenzációvá Párizsban.

1957 nyarán a Moszad arról értesült, hogy Buenos Airesben látni vélték Adolf Eichmannt. A cég nem jött izgalomba: ´45 óta ez lehetett a kétezer-huszadik felismerés, ráadásul egy vaktól származott, aki Auschwitzot megjárt magyar zsidó volt, és pusztán a hangja meg a kölnije alapján azonosította a keresett személyt. Nagyvadról lévén szó, a Moszad nem dobta szemétkosárba az infót, hanem utasította argentin rezidensét, hogy szaglásszon körül egy bizonyos Ricardo Klementet.