Az ügynök munkába lépett, ám ezúttal nem derült ki öt perc alatt, hogy mégsem Eichmannról van szó. Igaz, az ellenkezője sem. A szolgálat főnöke és alapítója végigszámolta az esélyeket, aztán elment Ben Gurion miniszterelnökhöz. Nem adhatta alább.
Ha meg akarják csípni Adolf Eichmannt, akit a nürnbergi perben hatmillió zsidó és további egymillió német, szláv, cigány és homoszexuális haláláért tettek felelőssé, és több országban vérdíjat tűztek ki a fejére, akkor Izraelnek példátlan lépésre kell elszánnia magát. El kell fognia egy idegen állampolgárt egy idegen állam területén, kicsempésznie az országból, és bíróság elé állítania Jeruzsálemben. Csakis a legfelső szinten lehetett eldönteni, hogy Izrael meri-e vállalni a világraszóló hajcihőt, a diplomáciai és nemzetközi jogi bonyodalmakat.
Merte. 1958-ban hamis papírokkal Argentínába repült egy kisebb Moszad-egység, hogy komolyan ráálljon az ügyre. Csakhogy a Klement családot már nem találták a megadott címen. Nehéz hónapok következtek. Az ügynökök csak óvatosan mozoghattak az idegen nagyváros ellenséges terepén, és arra is vigyázniuk kellett, nehogy feltűnő érdeklődésük felriassza a vadat, még mielőtt egyáltalán ráakadnának. Szerencséjük volt: Ricardo Klement nem fogott szagot, és nem illant el az Odessa szárnyán Argentinából, csak éppen új lakásba költözött. Olyan helyre, ahol senkinek eszébe nem jutott volna keresni: Buenos Aires koszos külvárosába, egy munkások lakta szegénynegyedbe. Minden amellett szólt, hogy ez a derék úriember, példás családapa, a Mercedes-Benz helyi képviseletének alkalmazottja nem lehetett azonos az Eichmann nevű tömeggyilkossal. A döntő bizonyítékot egy csokor virág szolgáltatta, amelyet Klement 1960. március 24-én vásárolt. Herr & Frau Eichmann házassági évfordulója volt aznap.
Innentől felgyorsultak az események, májusban rövid úton elkapták Eichmannt. Az orvosi vizsgálat nem járt egyértelmű eredménnyel: a fogászati adatokkal nem mentek semmire, a delikvensnek immáron műfogsora volt, az SS-tetoválás helyén pedig csak egy sebhelyet találtak. Ám Eichmann rövid tagadás után maga fedte fel a kilétét. Tudta, hogy nincs sok választása, csak ahhoz ragaszkodott, hogy Németországban állítsák bíróság elé.
Tényleg, miért nem érték be az izraeliek azzal, hogy politikai csatornákon és a sajtó útján közhírré teszik Eichmann feltalálását, és a nemzetközi szervezetekre hagyják a további lépéseket? Minek kellett nekik akciófilmbe illő módszerekkel elrabolni egy távollétében ugyan, de mégiscsak törvényesen elítélt háborús bűnöst? A nürnbergi ítélet természetesen nem évült el, csak sok víz lefolyt azóta a Ludwig-csatornán. Nem kedvezett sem a hely, sem az idő. Az argentin junta a nácikkal szimpatizált, nem adta volna ki Eichmannt, vagy csak hosszú huzavona után, mialatt bőven lett volna ideje kereket oldani. Tizenöt évvel vagyunk a világháború után. A zsidóknak még csak, a világnak már tizenöt év. Németország azon van, hogy elfelejtse (és elfeledtesse) a múltját, és az utolsó, amire vágyik, az egy látványos per, amely újra felkavarná a mocskot. Sokan voltak, akik mélyen egyetértettek Németországgal. Holocaust-tárgyban a nett Svájctól a kegyes Vatikánig, a tökös Amerikától a hős Szovjetunióig sok mindenkinek volt felejteni- és takargatnivalója, a németekről és ilyen-olyan fokozatokban levált csatlósaikról nem is beszélve. Úgy álltak a dolgok, hogy a háborús bűnösök befogása elsőrendűen zsidó üggyé vált.
Ben Gurion után egy másik nagy embernek kellett lépnie. Izrael és Argentína között nem volt diplomáciai kapcsolat, a külügyminiszter mégis különgépre kapott, hogy részt vegyen valami nemzetközi eseményen. Ezzel a géppel lopták ki - katzenjammeros repülőtisztnek álcázva - Eichmannt az országból. Majd jött a négy hónapig tartó nyilvános tárgyalás és az ítélet: kötél általi halál.
Várható volt, mondhatnánk. Csakhogy Izraelben nincs halálbüntetés, és Eichmann is ennek tudatában írhatta alá azt a papírt, amelyen beleegyezett, hogy Jeruzsálembe vigyék.
Mindezt jórészt egy régi fekete-fehér filmből tudom, amelynek sem a címére, sem az alkotóira nem emlékszem. Ment a tévében. Most pedig videón hozzáférhetővé vált egy vadonatúj darab, Az ember, aki elfogta Eichmannt. Jellegzetes B-movie, egyetlen - középkategóriás - sztárral, az Eichmannt adó Robert Duvall-lal. William A. Graham (rendező) a címszereplő visszaemlékezéseit vitte vászonra, a film tényanyaga nagyjából megegyezik a fent leírtakkal. Ebből az ütős sztoriból elég ügyetlen mozi sikeredett, amely mintegy dedramatizálja a drámai eseményeket. William A. Graham nem egy Hitchcock, a történet némely izgalmas fordulatát egyszerűen mellőzte, míg másokat lapályossá tett. Olybá tűnik, hogy az olcsó kalandoknál jobban vonzották őt a lélektani rejtelmek, a két főszereplő - Eichmann és elfogója - kapcsolata. Meglepő vagy sem, a filmnek azok a legrosszabb jelenetei, amelyekben ők ketten vannak együtt. A csúcspont (vagy inkább mélypont) ott jön el, amikor Eichmann - a rendező szerint kellő meggyőzés után - aláírja a beleegyező nyilatkozatot. (Én a helyében nem írtam volna alá.)
Mire Eichmannra került a sor, már ismerte az előzményeket, tudta, mivel takaróztak, mire hivatkoztak szaktársai a nürnbergi perben. Kikérte magának a "parancsra tettem"-féle mentségeket, ő személyes meggyőződésből cselekedett, a Führerért és a hazáért. Németországot éltetve ment az akasztófa alá.
Ez a fanatikus zsidógyűlölő a maga elvakult igyekezetével és hivatalnoki precizitásával szó és szám szerint vette az Endlösungot, ha rajta áll, egyetlen zsidó sem maradt volna életben a Birodalom felségterületén. Ad absurdum elmondhatjuk, hogy működése hozzájárult Németország katonai vereségéhez: az utolsó pillanatig ádáz harcot vívott a Wehrmachttal, hogy minél több muníciót, katonát, teher- és csapatszállító vagont biztosítson a fennhatósága alá tartozó megsemmisítő táborok számára.
1944-ben nálunk is tiszteletét tette, hogy maga irányítsa a magyarországi zsidók deportálását. Azt beszélik, személyes sértésnek vette, hogy miközben a német és szláv nyelvterületeken olajozottan mennek a dolgok, addig a Németországgal állítólag szövetséges Magyarországon zsidók százezrei dáridóznak.
Eichmann büszke volt a művére, amelyhez valóban nem volt fogható a világtörténelemben: embermilliók üzemszerű kiirtása, felkutatásuktól a feldolgozásukig, minden mérlegképesen vezetve a naplófőkönyvekben, transzportok száma, költségvonzata, elhullási százalék, a Zyklon B-dobozok a kiadás rovatban, aranyfogak, lámpaernyők, szappanok a bevételnél. A vasút nem állhat meg - ebben egyébként a szövetségesek is egyetérthettek vele: nem is bombázták az Auschwitzba tartó szerelvényeket.
William A. Graham címszereplője meg akarta fejteni, hogyan lakozhat emberi lényben ilyen feneketlen gonoszság. A filmbeli Eichmann már-már filoszemitának mondja magát, a zsidó vallás és kultúra szakértőjének és a törvény szerény, ám kérlelhetetlen szolgájának. Kapunk még egy kis vulgárfreudista magyarázatot a kis Adolf autoriter papájáról és a Führerről mint helyettes apáról. E helyre analízis jól megállná a helyét, ha Eichmann, teszem azt, merevedési problémákkal fordul pszichiáterhez. De semmi nem utal arra, hogy gondjai lettek volna a merevedéssel.
A tárgyaláson Eichmann azzal képesztette el a világot, hogy eszelős, vérnősző barom helyett egy tökéletesen ép elméjű, racionális gondolkodású és antracitszürke pasas állt a bírák előtt. Egy törvénytisztelő állampolgár.
Eichmann-nak meg kellett halnia. Az nem lehet, hogy békés öregkort érjen meg szerető családja és az argentin német kolónia bajtársias körében. Ám ehhez Izraelnek meg kellett szegnie a nemzetközi jogot és saját törvényeit. Jogállamnak nincsenek, nem lehetnek törvényes eszközei tömeggyilkosok megbüntetésére. A náci Németországban törvényt hoztak a holocaustról; Eichmann a hatályos jogszabályok szerint végezte munkáját.
Bori Erzsébet
Az ember, aki elfogta Adolf Eichmannt; rendezte: William A. Graham; főszereplő: Robert Duvall; az InterCom videója
