Vissza a Szigetre

szerző
F. D. J.
publikálva
1997/35. (08. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az volt a benyomásom, a Pepsi Sziget elvesztette az ártatlanságát az ötödik születésnapjára. Nem történt erőszak, rossz útra sem tévedt, mégis. Alighanem törvényszerű, hogy így alakult.

Az volt a benyomásom, a Pepsi Sziget elvesztette az ártatlanságát az ötödik születésnapjára. Nem történt erőszak, rossz útra sem tévedt, mégis. Alighanem törvényszerű, hogy így alakult.

Kétszázhatvanezren fordultak meg a Szigeten hét nap alatt, ötvennégyezerrel többen, mint tavaly. Ha az ott dolgozókat és a potyázókat hozzáadjuk, egy negyvenezres város nap mint nap. Ebben a negyvenezres városban harmincegy bűncselekmény történt egy hét alatt, ötvennéggyel kevesebb a tavalyinál, szerencsére piszlicsáré mind. Egyetlen halál: egy fiatalember a Dunába fulladt, úszva próbált bejutni szegény. A rendőrségi jelentés huszonkét drogos esetről számolt be, valamennyi könnyű, illetőleg elvonási tünetekkel járó. Ennél bármelyik éjszaka többet tud egy generáldiszkó; akkor most mi a baj?

Talán csak annyi, hogy választás lesz a következő évben. Ebből az alkalomból a III. kerület polgármestere, Tarlós István - miként elterjedt: a szigeti veszedelem - elengedhetetlennek vélte, hogy kirohanjon az ő népe nyugalmáért. Tarlós úr tízezres panaszáradatra hivatkozva járta a szigetet egy műszeres különítménnyel, bemérendő, melyik színhelyen tapasztalható a megengedettnél nagyobb hangerő. Egy angol technocsoport valóban átlépte, ők nyomban csomagolhattak, és ez tulajdonképpen rendben. De hogy miért kellett huszonöt százalékkal csökkenteni a nagyszínpad és ötven százalékkal a kisszínpadok hangerejét, az kérdés. Addig is a megengedett alatt szóltak, így aztán több esetben élvezhetetlenné váltak a produkciók. És amit végképp nem értek: ha valóban tízezres panaszról volt szó, a Polgármesteri Hivatal titkársága hétfőn miért tizennyolc bejelentésről tett említést a Sziget szervezőinek? Tenném hozzá, a III. kerület egyetlen kanyival sem támogatta a fesztivált, mi több, a hangméréseket is a Szigetnek kellett állnia. A képhez még hozzátartozik, hogy Tarlós úr Népszabadság-beli nyilatkozata szerint jövőre egyáltalán nem kívánatos a kerületben ez a rendezvény, és ha a főváros ragaszkodik hozzá, majd teljesíthetetlen hatósági feltételeket köt ki. Én azt gondolom, nem szép dolog az efféle fenyegetőzés, de azért nem haragszom Tarlós úrra. Inkább sajnálom egy kicsit. Mert azért az olyan szomorú, hogy szegény Tarlós úr nem tud örülni. Valami történik ebben a városban, az ő kerületében, ami igazán nagyszerű, és sem így, sem úgy nem képes a részét kivenni. Budapest főpolgármester-helyettese, Schiffer János - aki a Szigetért kiállva pengeváltásba bocsátkozott Tarlós úrral - bezzeg kiállt a nagyszínpadra: "Jövőre ugyanitt!" Csak ekkor már én sem tudtam örülni, mert hogy lehet örülni, ha egyszer le kellett számolni azzal az illúzióval, hogy a Sziget független a politikától.

*

Végül - noha aláírta a fellépést - nem jött a Prodigy; ez volt a másik szívás. Ráadásul egy másik illúzió, hazudoztak összevissza. Hivatkoztak orvosi tiltásra, ennek ellentmond, hogy a szigeti napjuk előtt koncertjük volt Leedsben. Hivatkoztak szállítási nehézségekre, ennek ellentmond, hogy a Sziget - egy a Prodigy által megnevezett cégtől - két chartergépet bérelt. Akkor most hogyan tovább? Lehet pereskedni, az egy költséges, macerás dolog. Lehet nem pereskedni, az a balekság maga. A Sziget most a peren kívüli megegyezés lehetőségét keresi, azt kérve a zenekartól: kárpótolja a közönségét egy olyan koncerttel, amelynek megoldható a szervezése a tervezett ezerkétszáz forintos jegyárral. (Ez kábé annyit tesz, hogy lemondanak a gázsiról, csak a szállítási költséget kell fedezni.)

A Fluke - bár az eredeti koreográfia szerint a Prodigy hozta volna előzenekarnak - így is játszhatott. Tehetséges, nyilvánvalóan Prodigy-követő technocsapat, de kárpótlás gyanánt nem működött. Tavaly huszonkilencezer napijegy ment el, amikor a Prodigy játszott, idén harmincöt-negyvenezerrel számoltak (volna) a szervezők. Egy olyan réteg ez, amely nem nagyon van kint: a Fluke-ra nem mozdult meg. (Még időben kitudódott, hogy nem lesz Prodigy, nem történt semmi balhé, aznap nyolcszázért lehetett bejutni, gesztusosan.) Jobb is volt, sikeresebb is volt a - Prodigy helyére került - Korai Öröm koncertje: a nagyszínpadon fellépő magyar zenekarok közül az övé volt a legfrissebb hang. Végül tizenegyezren váltottak napijegyet aznap (a tizenötezer hetijegy mellé), annyian épp, mint David Bowie koncertjén.

*

Bowie megosztotta rajongótáborát, sokan visszasírták a (hét évvel ezelőtti MTK-pályás) Greatest Hits-dramaturgiáját. Számomra azonban épp az volt lenyűgöző, ahogy a régi, kevésbé best of-számok új alakot kaptak, átszűrődve az Earthling album technós nyelvén. Akárhogy is, ez volt az egyetlen bukó nap, ahogy a napilapok megírták már, a háromezer dolláros Toy Dollsra többen voltak kíváncsiak a százezer dolláros Bowie-nál. S ha ehhez hozzáadjuk, hogy a három évvel ezelőtt négyezer hallgató előtt játszó Faith No More most huszonegyezer napijegyet hozott, minden számítás felborul. Azon túl, hogy az isten sem érti, mi jön be és mi nem, egy érdekes dilemma is felmerül: hol a határ, meddig érdemes forszírozni a világsztárok jelenlétét. Nézzük csak. A Prodigy harmincmillió forinttal növelte volna a költségvetést, ebből az összegből ide lehetett volna hozatni legalább húsz zseniális - persze kevésbé neves - zenekart. Csakhogy a szponzorok sztárokat akarnak, az fekszik imidzsileg, és az vonzza - vagy lám, mégsem vonzza - a tömegeket. Ha tömeg van, talán bejön a kolosszális gázsi, csakhogy - mint a Faith No More napján kiderült - élvezhetetlenné válik, elveszíti szerethetőségét a Sziget. (Olyan eset is volt, hogy az egyik szponzor "nyomós" kérésére kellett a nagyszínpadra állítani oda nem illő zenekart, jaj.) Ördögi kör.

Idén a külföldi együttesek kiválasztásakor kevésbé rúgott labdába a progresszió; hadd emlékeztessek rá, milyen emlékezetes koncerteket adott tavaly Peter Hammill, a Sonic Youth és a Cords, némelyikük bagóért. Ez persze nem azt jelenti, hogy baj volt a sztárokkal; mondjuk a G`s Incorporated helyében nem késtem volna le a repülőgépet, a Cardigans helyében pedig csak akkor lettem volna olyan macerás-hisztis a koncert előtt, ha a színpadról nem dől belőlem az unalom. Egyöntetűen pozitív benyomást keltett a Galliano (bomlófélben vannak, jelentették be a sajtótájékoztatón), a Chumbawamba, a Faith No More és a Rollins Band. Rollinsnak tulajdonképpen a száját sem kell kinyitnia, elég ránézni, és padló.

Ha a menedzsere nem szakítja félbe három-négy perc múltán, itt most egy interjú következne. A könyveiről és saját kiadójáról kezdtünk beszélgetni, arról, hogy egyetlen kézirata volt, annak a megjelentetésére alapította, más kiadóhoz nem küldte korábban; aztán egyre több anyag érkezett, Nick Cave, Michael Gira s a többiek, s ma már a Los Angeles-i iroda mellett Londonban is működik, átlag tízezres nagyságrendű példányszámmal; és hogy pont olyan az írás, mint a drog, valami szar érzés vezérli, ami közben egyre jobb és jobb lesz.

*

És most jöhetne, hogy mennyire együtt volt, hogy milyen jól szólt a nagyszínpadon a Kispál és a Borz, a Tankcsapda és az Európa Kiadó, csak róluk már elég sokszor (talán azért annyit, hogy Menyhárt Jenő tökéletesen áthidalta az "Agyamban kopasz cenzor ül" sor mai anakronizmusát, szponzorra cserélte a cenzort, értelmet adott az egész múltidézésnek). Inkább a kezdő versenyzők felé fordulnék. A Sony Music által meghirdetett Generation Next tehetségkutató verseny a Szigeten döntőzött, a négyszázhúsz nevezőből heten jutottak be. A debreceni Carbon Cage lett a harmadik: halál profin hörgő, amúgy élettel teli, virtuóz death metal. A budapesti Road Kill Café a második helyezett, kitűnő adottságokkal bíró, jól képzett zenészek játszanak benne funkyt, és amikor elszabadulnak a fúvósok, akkor magával ránt, csak nem szabadulnak el elég sokszor, vagyis sok idő marad semmitmondásra, közhelyekre, banalitásokra. Az elsőnek (a kiírás alapján) nem lett volna muszáj lemezszerződéshez jutnia, de jól megkapták, talán már túl is estek rajta. Ez az első Komlóról érkezett befutni a fővárosba, és az a neve, hogy Blabla. Új hullámos, reggae-s felhangú popféleség. Nyolc dalt adtak elő, jó ízű szövegekkel; füles-farkas, kerek szám volt mind. Ha nem viszik túlzásba a nyomulást (van bennük erre hajlam, azt hiszem), nagyon befuthatnak: benne van a pakliban, hogy a középsulisoknak egy új kultzenekara (is) legyen.

*

Nincs a szigetinél nagyérdeműbb publikum búcsú-, illetve lemezbemutató koncertet tartani. A Bahia kiadónál ez már hagyomány, saját színpad van hozzá, úgy könnyű. Most is jelentős csomaggal rukkolt ki, benne régi anyagok, újak és régi-újak. A Tudósok tisztAtiszt című lemezéről már szóltunk; hasonlóképp, CD-ROM formában jelent meg Kirschner Péter és Varga Orsolya Reggeli, valamint a Balaton zenekar a Fény közepe a sötétség kapujában című felvétele. Az előbbire kevésbé tudok figyelni, inkább filmzenének képzelem el, az utóbbiról nem változott a véleményem a tavalyi kazettaváltozat óta: a kilencvenes évek kirívó, zavarba ejtően megindító zenéjének gondolom. Illetőleg változott: tovább "súlyosbodott", hiszen - mintegy keretet alkotva - egy új dallal egészült ki az anyag. A Sziámi-kazettának Illa-berek a címe. Tulajdonképpen nincsen rajta sem rossz, sem nagyon jó szám; de bármennyire is vállalható, egyetértek Müller Péterrel abban, hogy ez a zalai formáció már nem tud mit magához tenni, most már szakadni kell valóban. Az Európa Kiadótól Love ´82 címmel nemrég már kijött egy archív, ezt követte (most) a Jó lesz... ´84. Ezeknek a számoknak egy jó része lehet, hogy kordokumentummá "nemesedett" másfél évtized múltán, de a Várna hallatán bennem ugyanúgy kapart a torok, ugyanúgy zsugorodott össze a gyomor, mint valamikor. (És ugyanúgy, amikor A hanghoz értem, a Kontroll Csoport élő felvételeinek hallgatása közben.) Van a Bahiának egy angol dzsessz-punk-zenekara is, egy hibátlan legenda, Blurt nevű. Az augusztus 7-i Sziget-beharangozóban megreszkíroztam: "Ez lesz a legjobb koncert, nem azért, mert a többi nem lesz ilyen jó, hanem mert Ted Milton überelhetetlen." Most már nyugodt vagyok, mondhatni: így utólag is egyetértek magammal. A Celebrating the bespoke cell of little-ease a Blurt legjobb stúdiólemezei közül való: hangköltészet, színház, pszichedelia, mágia. Az első kétszáz CD papírborítóban, Milton linónyomatával került forgalomba, kérném szépen most gyorsan mindet megvásárolni.

Egy másik független kiadó, a CrossRoads Records is bekeményített, tíz kazettával állt ki. Közülük a HellHole-é (Fishspitter) és a Korogé (Corpus Kriszti) borotva-hardcore, a kis Vidámpark (Bambi) és a Karabély (Hotel Béke) szívet melengetőbb, de ezek csak az első, felületes benyomásaim.

*

Tudjuk jól, kivonult forgatni a Music Television, a világ öt, általa támogatott fesztiválja közé emelve az óbudait. A Sziget iránti érdeklődés nyilvánvalóan tovább emelkedik ezáltal. Az ötödik születésnap nyereséggel zárult, a szervezők végre rendezni tudják a maguk előtt görgetett tizenhatmilliós adósságot. Egy új tánc kezdődhet el, alighanem még nagyobb kihívással, még nagyobb felelősséggel az ideinél.

F. D. J.

szerző
F. D. J.
publikálva
1997/35. (08. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...