Az egész roppant félelmetes volt, két kukás jött szembe az utcán, valahol az Új Színház mögött. A kukásokat mindig megnézem, szerencsét hoznak vagy visznek reggelente nagy zörgéssel, és feltartanak, ha kocsin sietek, hát az egyik roppant ismerős volt, pont innen, a Narancs címlapjáról, Gothár Péter magyar filmrendező, a másik meg Sas Tamás eddig magyar operatőr, ám éppen forgatásról jöttek, ahol épp ő (mármint Sas) volt a rendező (is). A Presszó forgatásáról. Finom gesztus, Hitchcock óta ismerős, belerendezni magam egy nyúlfarknyi (na jó, ezt a szót úgy olvastam) szerepbe, s ha már ott volt, a havert is. Állítólag Feszty is belefestette magát a körképbe, ő volt Árpád vagy a másik banda főnöke.
A történet is finom, egy helyszínen játszódik, a címben foglalt egységben. Minden egy helyben áll, a székek, az asztalok, a szimpla, a krémes, a feles, a felszolgáló, a kamera. Hát persze, én meg majd művészkedek. Istenkísértő vállalkozás egy létező probléma megoldására. A probléma alighanem az, hogy Sas Tamás, a Presszó rendezője, eddig keresett operatőrként működött, s most ő keressen valakit a kamera mögé? Nem. Fogta és letette egy jó helyre, és elé rendezte a filmet. Most megint a dagadt filmkirályt, Alfrédot kéne emlegetni, de maradjunk annyiban, hogy majd meglátjuk.
Ebben az egy presszóban, ebben az egy képkivágásban csuda dolgok történnek. Más szappanoperát kerekítene egy ilyen helyre. Én ismerek is egyet, Hospoda a címe, egy csehó a helyszín, cseh-sit-com persze, játszik benne Menzel is, de szégyelli, megkérdeztem. Ám Németh Gábor, a forgatókönyv írója más utat választott, nem végeérhetetlen folyamot tervezett, hanem egy konkrét eleje, közepe, vége van neki históriát. Ez normál körülmények közt is misztikumnak számít, nemhogy egy presszóban. Pedig roppant egyszerű: egy fogyasztás, egy leülés, egy decens sarokház, egy limonádéba nyeglén ejtett csikk, mind megannyi cserép, ha tetszik, puzzle-darab, amiből a végére egy szép képnek kellene kerekednie. És, pedig nem hittem volna, kerekedik. Persze Németh amúgy is kedvelője a bravúr-teljesítményeknek. Szóval tök valóságos sztori, olyan, mint amilyenben a srác találkozik a csajjal, lelőnek valakit, sikkaszt a felügyelő, a vége előtt még jön egy nagy meglepetés, aztán a szerelmesek végre leléphetnek valahová délre, Szarajevó, ilyesmi. Mindezt presszóasztalok mellett kihallgatott mondatdarabkákból, sután elhadart rendelésekből, szóval szép. Ráadásul azt eddig is tudtuk, hogy Németh Gábor mennyire lakója a nyelvnek, otthon van benne, na. Most is példásan teljesít, szövegeit mintha nem is író írta volna, hanem magunk hallgattuk volna ki a Tik-takban vagy a Gongban.
Az egyik asztalnál három szépséges leányzó ül, amolyan asztaltársaság, kell-e mondani, mennyivel érdekesebbek, mint a televízió három barátnős műsorai. Sokkal. Szóval a játszó személyek között Söptei Andreát, Máté Gábort és a két kukáshoz hasonló briliáns epizódszerepben Andorrai Pétert kereshetjük a vásznon, kb. februártól, mert mint minden magyar film, ez is a szemlére készül el. Gyártja a Magic Media, producere Barbalits Péter, a jelen s a jövő mogulja.
Elfelejtettem valamit?
Igen, az alacsony büdzsé cca 30 millió.
- morszelf -
Részlet a forgatókönyvből
11. Késő este. A Tulaj takarít. Szól a rádió, örökzöld dzsesszmelódiák. Nyílik az ajtó, jól öltözött, ötven körüli, ápolt férfi lép be.
GALÉRIÁS: Késtem?
TULAJ: Nem, dehogy. Egy whisky?
GALÉRIÁS: Nem jönne rosszul.
A Tulaj az ajtóhoz megy, félig lehúzza a redőnyt. Két italt csinál, és odaül az asztalhoz.
GALÉRIÁS: Itt van?
A Tulaj szó nélkül a zsebébe nyúl, elővesz egy hosszúkás ékszerdobozt.
A Galériás kinyitja, a zsebébe nyúl, pici nagyítót illeszt a szeméhez.
TULAJ: Na? Ugye, nem túloztam?
GALÉRIÁS: Nem rossz. Mennyit gondol érte az unokabátyja?
TULAJ: Azt mondta, megbízik magában.
A Galériás hátradől, és elneveti magát. Benyúl a belső zsebébe, cigarettatárcát vesz elő, odakínálja a Tulajnak. Rágyújtanak.
GALÉRIÁS: A bizalom. Hát... az szép dolog. Kár, hogy nem lehet belőle házat venni. Na mindegy. Valamit csak mondott.
TULAJ: Kettőnegyven.
GALÉRIÁS: Ha nagyon ügyes vagyok, százhetvenért el tudom passzolni. Leveszem a húsz százalékot, mondjuk legyen tizenöt, mert régi ismerősök vagyunk. Száznegyvenet tudok adni. A foglalat sérült, és kicsik a kövek.
TULAJ: Nem is tudom. Megkérdezem az unokabátyámat. Szerdára elég?
GALÉRIÁS: Kérdezze. Én ráérek.
Kis hallgatás.
TULAJ: És... mi újság a placcon?
GALÉRIÁS: Előjött egy elképesztő Scheibner. Szerintem a legjobb vászna. Egy mérnöké. Amatőr. Dugdosta úgy húsz évig, aztán nem bírta tovább.
TULAJ: A szokásos történet.
GALÉRIÁS: Rendezett neki egy kis ünnepséget a múlt szombaton. Voltunk vagy ötvenen. A szakma nagyjából.
Fürkészően nézi a Tulajt.
GALÉRIÁS: Én tárgyalnék vele, de sajna elutazik. Két hétre, holnap.
Kis csend.
GALÉRIÁS: Pedig közel lakik ez a Koller. A Főnix-házban.
TULAJ: Drága lehet egy ilyen Scheibner.
GALÉRIÁS: Öt van neki. Nekem megérne vagy négymilliót. Mondtam is neki, miért nem vigyáz jobban. Még egy rendes riasztó sincs. Egy profi négy perc alatt kirámolná.
TULAJ: Amilyen emberek vannak. Elég nehéz ügy ez mostanában.
GALÉRIÁS: Mutassa csak azt a dobozt.
A Tulaj odatolja.
A Galériás nézegeti az ékszert.
GALÉRIÁS: Előfordul, hogy téved az ember. Megér ez háromszázat.
A zsebébe nyúl, elővesz egy köteg ötezrest, és akár egy kártya-trükk, leszámol villámgyorsan hatvan darabot.
TULAJ: Hát... egész odalesz az unokabátyám.
A Galériás ránéz, finoman elmosolyodik. Föláll.
GALÉRIÁS: Köszönöm az italt. Öröm magával üzletet kötni.
TULAJ: Részemről a szerencse.
A Galériás kimegy. A Tulaj lerántja mögötte a redőnyt. Lassan elvigyorodik. Leblende.
