Zene

Magyar labdarúgás nem létezik. Ez a szókapcsolat jelentheti a dilettantizmust, a pénzmosást, az erkölcstelenséget és a gátlástalanságot, de semmiképpen sem a sportot vagy a játékot. Piti kis műbalhé, nem más, mint egy lomtalanításkor kidobott csocsó, amibe egyesek bankókötegeket dugdosnak, mintha ettől megváltozna bármi. Szó sincs róla, ugyanúgy ott rohad esőben, fagyban, egy szaros konténerben. Menthetetlen mocsok.

Születésnapot, ha a kétszázadik is, talán nem illik a Halállal ünnepelni, de vannak olyan szerzők, akik mellől mintha életükben sem tágított volna, nem úgy a lányka. Franz Schubert születésének 200. évfordulóját ünnepelhettük volna január 31-én. Erről azonban nem szólt semmi. Hát emlékezzünk itt. Harmincegy évet élt, mindvégig természetes közelben a halállal. Nem voltak sikerei. Egyetlen önálló előadói estje után pár hónappal meghalt. Életében soha nem tört ki a boros, füstös Schubertiádák szűk köréből.

Film sokféle van. Kommersz film (beleértve a jó kommersz filmet is) csak alig néhány fajta. Valamiért megszoktuk, hogy az előbbit európainak, az utóbbit amerikainak nevezzük. Részben mert így egyszerűbb, részben mert ezzel tényleg nem tévedhetünk sokat.

Az ember bowlingozik. Fogja a ménkű nehéz golyót, kicsit megroggyan alatta, megpróbálja a megfelelő ujjakat a megfelelő lyukakba szuszakolni, megpróbál nem becsúszni maga is a golyóval együtt a pályára, majd azon dolgozik, hogy ne a két szélső fekete árokba gurítson. Megcsíp néhány bábut, vérszemet is kap rögtön, elkezdi hajhászni a sikert, megszállottan gurít, nemsokára már csak a tízes találatokra hajt. Szeme az eredményjelzőn, meg partnerén, mit szól hozzá, rossz vagy jó éppen, amit csinál. Menet követ menetet, közben pár sör is lecsúszik, remekül mulat. Eltelik pár óra, vége az estének. Ennyi.

Sokáig azt hittem, az én ötletem, hogy egyszer egy takarékos, ámde szellemes és dupla sikert ígérő megoldással egybe kellene gyúrni mondjuk a Halálos fegyver negyedik és a Superman tizennegyedik részét. Vagy a következő Batmant és a legújabb Jurassic Parkot, esetleg a Forrest Gump és az Evita folytatását. Jól ismert történetben a nagy sztár is többet hoz a konyhára, hát két jól ismert történet még többet hozna. Egyszerű.

Valami garabonciás diák egyszer úgy kápráztatta el a falu népét, hogy kőlevest főzött. Feltette a vizet, és mikor zubogott, beledobott egy tisztára mosott követ. - Ezzel kész is volnánk - dörzsölte a kezét. - Most már csak egy kis zöldség, egy kis tészta meg egy kis hús kell bele.

Az író (költő) is emberből van, legyen bár lángoszlop, vezérlő csillag, hatujjú patás táltos. S persze titkokba burkolózó, Homálynoki Szaniszló, köd-ember, észak-fok, titok, idegenség. Na nem. Csupán egy ürge a sok közül.

Egy gimnáziumi osztálykirándulás vagy egy életmódrovat persze nem szól másról, mint a baromkodásról. Túlkoros debilek lötyögnek a buszon, műanyag vödröket hánynak tele, hülyék faltól falig. Guide-okat írnak, okostojáskodnak, régi ötleteket kérődznek vissza, újrarágják, kiköpik. A videóbolti eladók meg egy külön fajta, szervileg rágyógyultak az ekránra, másodpercről másodpercre, snittről snittre tudnak olyan filmeket, mint például a The Attack of the Killer Tomatoes (A gyilkos paradicsomok támadása), ha nem törik el a nyakuk, le tudják szopni a saját faszuk, mint Randal a Clerksben (magyarul: Shop-Stop), de eltörik, tehát mégsem tudják. Hasonlóképpen a balett-táncosok, kőfaragók és a katonazenészek is. Az utóbbiak is hat részből rakják össze a szimbolát.

Nomád magyarok biztosan örömmel vették észre, hogy Flusser megjelent a hazai könyvpiacon. Ez a prágai-brazíliai filozófus a posztmodern határvidékén portyázott, és írásait jobbára könnyed, világos modor, valamint meglepő, de frappáns egyszerűsítésekkel operáló érvelési technika jellemzi. Többek szerint ezzel mindenki nyert - egy csapásra áttekinthetőbbé váltak nehézsúlyú bölcseleti problémák, igazolva, hogy a filozófiával való foglalkozás nem minden esetben a patologikus állapot jele.

A könyv (A csodaöreg; természetrajz) a 111. oldalnál nyílt ki. (És a 110. oldalnál, mellette.) Azonnal megdöbbentem: "Öngyilkosságra készülődöm, de" Ez az első sor. Érdekelni kezdett, mire jut, aki így indít. Antonin Artaud öngyilkosság-elméletét (-gyakorlatát) többször idézhettem (fordíthattam; az 1920-as évek derekát jelző szürrealista levelek, na, mondjuk így, matériájából), és Artaud azt mondja, ő létezni nem akarna, nem meghalni akarna, mert senki sem biztosíthatja őt, él-e ő, valóban elébe siet-e valami jobb sorsnak, ha erőszakkal stb., továbbá: ha semmiféle cselekvés eredményességében (ld. a szürrealisták és a társadalmi forradalom, Artaud bírálásában), miért, miért nem, nem hisz, tehát ha nem hisz (ilyenekben), miért hinne épp az öngyilkosság értelmében (lényegi sikerességében stb., s abban a tettben, ami - gyakorlatilag - az) (az öngyilkosság). Tehát tőle ez lelki-fizikailag távol áll, számára ez abszurdum stb. Erre kinyílik ez a könyv ezen a 111. oldalon.

(Egyes szakmai kérdésekben nyújtott szíves segítségéért köszönet G. B. T. kisasszonynak.)

Csak semmi kishitűség, semmi aggodalom. Bár a Little Axe még az ismeretlenebb nevek közül való, s két albumából (The Wolf That House Built, 1994, és Slow Fuse, 1996) is csak a második került most forgalomba hazánkban, pillanatok alatt összeállhat a kép: a zenekar négyesztendős működésének legalább tizenöt éves története van. Skip McDonald - gitár, Keith Le Blanc - dobok, Doug Wimbish - basszus, s a keverő mögött Adrian Sherwood, ugye, máris otthon vagyunk.

Ott vannak szépen, egymás mellett, a CD-füzetke középső lapján, társak korban, testvérek bűnben és bocsánatban. Balra az élő, jobbra, aki belehalt. Az élő, simára sütött új frizurájával, lehunyt szemmel imádkozik, lemezét a halott emlékének ajánlja, a halott meg ránk néz, homlokán hullámvonalba rendeződő kérdőjelek, nyakában vastag aranyláncon lógó Death Row-logo: ember, csuklyával a fején, villamosszékben. A halott: Tupac Amaru Shakur (1971-1996). Névadója, a 18. századi lázadó perui indián mai utódai hónapok óta laknak túszaikkal társbérletben a limai japán nagykövetségen, aminek talán vérfürdő lesz a vége, ahogy Tupac/2Pac is vérben végezte, Las Vegasban. Máig nincs meg a gyilkos, a nagy ember pedig, aki a Suge Knight névre hallgat, és akinek szintén jutott a kocsijukra szórt golyókból, biztos mondhatna valamit, mégsem segíti a nyomozást, panaszolják a zsaruk, naná, vaj lehet az ő kopasz fején is.

Párnakönyv (The Pillow Buck); színes, angol-francia-holland, 1996, 126 perc; rendezte: Peter Greenaway; fényképezte: Sacha Vierny; szereplők: Vivian Wu, Joshy Oita; bemutatja a Budapest Film