Sokáig azt hittem, az én ötletem, hogy egyszer egy takarékos, ámde szellemes és dupla sikert ígérő megoldással egybe kellene gyúrni mondjuk a Halálos fegyver negyedik és a Superman tizennegyedik részét. Vagy a következő Batmant és a legújabb Jurassic Parkot, esetleg a Forrest Gump és az Evita folytatását. Jól ismert történetben a nagy sztár is többet hoz a konyhára, hát két jól ismert történet még többet hozna. Egyszerű.
Nos, úgy látszik, más is rájött a szimpla összeadás igazságára. A nagy kosárlabdamágus, aki elsősorban nem játékosként, hanem márkanévként és tornacipőreklámként lett világsztár, most egy másik márkanévvel, televíziós és tornacipő-reklámsztárral, Tapsi Hapsival együtt vág neki a kereskedelmi sikergyártás újabb nagy csatájának: a mozinak.
A játékos és a nyúl találkozása szinte szükségszerű volt. Az együttműködésükből következő történet, a poénok és az egyéb szereplők kiválasztása szintén. A néző pénzéért azt kell hogy kapja, amit vár. Ebbe a fajta moziba nem meglepődni megy az ember. Így aztán zsákbamacska helyett egy nyuszi zsákol, a viccek a korhatárügyi tiltásokat elkerülni igyekezve azért kikacsintanak a szülőkre, a Flúgos Firkák (leánykori nevükön a Bolondos Dallamok) figurái pedig azzal felelnek meg a modern kor követelményeinek, hogy néhány játékos, de nem sértő utalás erejéig saját magukat, az őket áruló filmstúdiót és a konkurenciát is szóba hozzák.
E film elkészültére már csak azért is jó előre lehetett volna fogadni, mert a maga mesés módján a mozilátogatók másik igényét is szállítja: a technikát. Lassacskán meg kell szoknunk ezt a gondolatot: a magára valamit adó hollywoodi terméknek tudnia kell bizonyítani, hogy komputernyikjai többre képesek, mint az előző filmben közreműködött kollégák. Nemcsak a színészeket és a forgatókönyvírót szinte teljesen feleslegessé tévő csúcstechnikai parádékban, a Twisterben meg A függetlenség napjában, hanem egyszerűbb esetekben is. A sárkányosban, melyben a filmnél és szereplőinél híresebb volt a sárkány, de még nála is népszerűbbek és fontosabbak a sárkány készítését magyarázó cikkek és werkfilmek, melyekből megtudhattuk, hány pontból rakták össze a nem létező hüllőt; meg a kövéresben, amiben nem kispárnával tömték ki a nagy színészt, hanem pixellel, mert úgy drágább, és a néző így jobban is szereti.
A Space Jam azt bizonyítja, hogy a technikának nem feltétlenül kell tolakodónak lenni, de nyilvánvalónak azért muszáj. A baj csak akkor jön, ha a filmkészítők az hiszik, a komputerekre költött pénz nyugodtan megspórolható a forgatókönyvírón. Pedig nem. A színészeken talán még inkább, már bocsánat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a sztár (SZTÁR), akit eddig Hollywood legnagyobb találmányának és nélkülözhetetlen feltételének hittünk, a siker érdekében könnyedén behelyettesíthető egy nyúllal, sárkánnyal, gorillával vagy ufóval. Valahogy mégis úgy tűnik, hogy ha a történet nincs kellőképpen kitalálva, azt a kommersz film is megsínyli. Persze tudom, a bevételi statisztikák erre is könnyedén biztosítják a cáfolatot.
A Space Jam legnagyobb hibája éppen az, hogy készítői - a műfajban otthonos, nagy sikerű producer és egy régi bukásáért a stúdiókból hét évre száműzött rendező -, miután szembenéztek a szükségszerűséggel, és rájöttek, hogy a következő nagy siker nem lehet más, mint éppen ez, többé-kevésbé bele is nyugodtak ebbe. Azt hitték, az ő dolguk már csupán annyi, hogy valami egyszerű ürügyet keressenek, ami egy vászonra tereli a két sztárt és az őket összekötő technikát. Nem tudták, hogy esetleg érdemes még egy kicsit szellemesnek is lenni, inkább tapintatosan magukra hagyták őket. És jött, aminek jönnie kellett.
Deutsch Andor
Space Jam (Zűr az űrben); 1996, 90 perc; rendezte: Joe Pytka; írta: Leo Benvenuti, Steve Rudnick, Timothy Harris, Herschel Weingrod; fényképezte: Michael Chapman; zene: James Newton Howard; szereplők: Michael Jordan, Theresa Randle, Bill Muray, Tapsi Hapsi, Dodó Kacsa és az NBA sztárjai; forgalmazza az InterCom
Michael Jordan
M. J. egy szép magas ember visszafogott hajviselettel, reklámbetétekben szokott kosárlabdázni, jóindulatú arckifejezéssel vigyorogva, mosolyából süt, hogy szereti a gyerekeket, és csak a leggörényebbek gyanakodnak arra, hogy kivált az olyan gyerekeket, akik épp kis kosarukban igyekeznek távoli nagymamák felé.
M. J. szívesen hord élénkvilágos színekben pompázó ancúgokat, amelyek kiemelik lényének felületesen civilizált dúvadi vonásait, amitől bizonyára jobb lesz neki, rólunk nem is beszélve.
M. J. egészen biztosan valamilyen ember, talán még ilyen vagy olyan gondolatok is megfordulnak olykor a fejében, bár rejtély, mikor jut ilyesmire ideje, amikor abból él, hogy éjt nappallá téve más emberek társaságában egy fényes parkettán szalad néhány métert, valamelyikük bedobja a kosárba a labdát, majd még jókor visszafutnak, mert erre meg ismét más emberek a másik irányból szelik a parkettet, hogy most a másik oldalon lógó kosárba dobják bele a labdát, ami valami hihetetlenül idegölő dolog lehet. M. J. azonban láthatóan jól érzi magát, valamit mintha nagyon tudna, fut ide-oda, és közben kaszál meg vigyorog, mint akinek alaposan sikerült megmalmoznia a világot.
Rút Ernő
