Nomád magyarok biztosan örömmel vették észre, hogy Flusser megjelent a hazai könyvpiacon. Ez a prágai-brazíliai filozófus a posztmodern határvidékén portyázott, és írásait jobbára könnyed, világos modor, valamint meglepő, de frappáns egyszerűsítésekkel operáló érvelési technika jellemzi. Többek szerint ezzel mindenki nyert - egy csapásra áttekinthetőbbé váltak nehézsúlyú bölcseleti problémák, igazolva, hogy a filozófiával való foglalkozás nem minden esetben a patologikus állapot jele.
Ám tegyük fel, hogy más rejlik a filozófus sajátos stílusa mögött! A már-már frivol fölényesség nem szolgálhatja valamilyen hiány leplezését is?
A kötet öt esszéje és a beszélgetés érdekes területeken kalandozik. Leginkább arról olvasunk, mennyiben alakult át kultúra és mentalitás az információ korszakában, de megtudjuk azt is, miért a lakókocsié a jövő, mi a sakk fenomenológiája, vagy miben különbözik egymillió kínai ugyanannyi zsidótól. Ténylegesen azonban a szerző "egyetlen témája a halál", azt keresi, mi a jelentése a "lakóhelyünk alatt egyszer megnyíló feneketlen mélységnek". Talán megengedhető, ha én is csak erre a kérdésre összpontosítok.
Flusser megoldása valóban szellemes. A halandóságból fakadó kihívást nem a végesség radikális igenlésével intézi el, mint századunkban oly sokan - éppen fordítva, a halál tagadása mellett érvel. Röviden a következőképpen:
1. Amennyiben a filozófia az informatika nevet viselő tudományban teljesedik ki, az ember lényegévé az információ válik. Az ember információgyűjtő, -tároló és -processzáló lény, nem egyéb, mint az információs folyamat médiuma. Az információ viszont fogalmából következően általánosan elérhető, objektív és örök. "Amit modelleztem, annak semmi köze a halálhoz, azt nem lehet meg nem történtté tenni." A hardver (test) entrópiáját nem feltétlenül követi a szoftveré. Ami viszont kódolhatatlan egy tetszőleges jelrendszerben, arról semmi bizonyos, még létezése sem állítható. "A saját halál, ha ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet, nem jelent problémát. Amit nem lehet megélni, nem is létezik." Ez az alapállás aztán természetesen sok egyebet is értelmetlennek bélyegez, így a szubjektivitásról, a személyes identitásról vagy a metaforáról stb. való beszédet is. Nincs többé szükség válaszokra, hiszen eltűntek a kérdések.
2. A "másik halála" sem teszi megfoghatóbbá az ügyet. Csupán a haldokló mellett vagyunk ugyanis valódi tapasztalatszerzés nélkül - ezáltal az esemény kizárólag saját életlehetőségeink vonatkozásában kap jelentést. Eláraszt tehetetlenségünk fájdalma, elszomorodunk, sőt még azt is érezhetjük, hogy "nincs értelme tiramisut enni". De hát ezek csak afféle komolytalan hangulatok, tovaszállnak előbb-utóbb úgyis.
3. A tudomány fejlődésével a nyugati civilizáció hamarosan úrrá lesz az elmúláson: "A halhatatlanság... a technizálhatóság határára került."
Látható, hogy Flusser jó ember, aki szerint előre rettegni hülyeség, élni viszont nagyszerű dolog. Mégis, koncepciója két kérdést megválaszolatlanul hagy. Az egyik az, hogy a halál feladása, a tudat végtelenségének tételezése által nem veszítünk-e többet, mint amit nyerhetünk - olyasmit, amit ugyan tilt a logikai szintaxis, ám hagyományosan ember voltunk fundamentumának számít (individualitás stb.). A másik a tételek viszonyát érinti. Ha gorgiászi iróniával sorakoztatjuk őket, azonnal világossá válik ellentmondásosságuk: a) A halál nem létezik. b) Ha létezik is, számunkra megismerhetetlen. c) Ha megismerhető is, kifejezhetetlen. Nos, ámbár nagy itt az akarás rendezni a rendezetlent, eldöntetlen marad minden. Mi lehet ennek a magyarázata? Talán azok a ritka pillanatok, mikor a megabájtok mögött felrémlik valami démoni?
- smidt -
Kijárat Kiadó, 396 Ft, 95 oldal
