Valami garabonciás diák egyszer úgy kápráztatta el a falu népét, hogy kőlevest főzött. Feltette a vizet, és mikor zubogott, beledobott egy tisztára mosott követ. - Ezzel kész is volnánk - dörzsölte a kezét. - Most már csak egy kis zöldség, egy kis tészta meg egy kis hús kell bele.
Egy másik garabonciás, egy olasz, tanult mestersége színházi rendező, Zalaegerszeg városában a megunt, százszor leírt Molnárból főzött olyan, de olyan liliomlevest, hogy utána a jó zalaiak is megnyalhatták mind a tíz ujjukat. Bedobta Molnárt a színházi köztudatba, kevert bele szelídséget meg erőszakot, komolyságot meg viccességet, magyart, zsidót, cigányt, kutyát, ugrándozást meg álldogálást, sírást meg kacagást, evést meg ivást, ütést, szúrást, szeretkezést, mindent, ami csak az eszébe jutott.
Odavagyok ettől az egyvelegtől.
Van, aki viszont húzza a száját, azt mondja, poénparádé.
Kinek van igaza?
Poénnak poén, parádénak parádé, ez letagadhatatlan. Beül az ember a nézőtérre, ráérősen rendezgeti feneke alatt a párnát, se szó, se beszéd, beront egy ordinárén ordibáló kiscseléd, a Törőcsik kicsiben (Mari: Borsos Beáta). Oké, ez echt Molnár, népszínművies, arra van véve. Csakhogy utána bejön a Takács Kati, a Muskátné, aki tudvalévőleg körhintás, és nem kéne mást csinálnia, mint a csípejét riszálni a csáberő végett. Erre, mintha csak a Brecht szólna be neki, kapja magát, ugrik egy hatmétereset. Föl egy lámpaoszlopra, onnan diskurál tovább. Amit meg a Liliom művel! vagy műveltet vele a talján! - saslengéseket kell neki végezni a csarnok legtetején. Mert a produkció egy használaton kívüli ipari csarnokban megy; profin megépített arénanézőtér, összkomfortos fűtés, világítás, lift nincs, kilátás a Ligetre. A közelben állítólag egy jó házmesteri állás, el lehetne vállalni. De Liliom nem vállalja, csak lengedezik fent, himbálózik, nem zuhan le. Az angyalok se, akik rászálltak egy nagy fára - hogyan került az a csarnokba belülre? - és ott alusznak édesen. Van még lángoló kereszt gyertyából, trójai faló, a túlvilágon Yesterdayt játszó zenekar, vasúti töltés, de igazi, kézihajtány, amelyik hol begurul, hol ki, kék tó, tiszta tó, ahol az élet tüze helyett Julika (Olasz Ágnes) mossa a lábát, oh, milyen graciőzen, Julika lehúzott bugyija, árván és elhagyottan; Liliom húzta le róla, naná. Azt lenne kunszt számba venni, ami nincs ebben az előadásban; a Liliom szájába vesz még mindenféle kendőket; a hátára vesz még mindenféle nőket; reggelig lehetne sorolni a poénokat.
Megfigyeltem, elmélyült elemzések helyett felszínes szövegek akkor jutnak az eszembe, amikor a meghatottságtól nem tudom rendesen kifejezni érzelmeimet, mert ha belekezdenék, menten elbőgném magam. Mint például amikor a Liliom bejött, már a második felvonásban, a mennyországba jött be. Kaszás Géza tud bejönni. Bent van. Bent, a sztézsen. Ez az, amit sem tanítani, sem tanulni nem lehet; nascitur. Nem tudom, honnan került, ki varázsolta elő, honnan varázsolták, szép szál, kétméteres-métermázsás ember, egy Tarzan-Belmondo-Delon-Schwarzenegger-keverék, szégyenlős vibrálással a szexi ajakán. Nemcsak bejönni, mozogni is tud, szép sorban egymás elé rakni a lábait, ha kell, lassan, andalogva, ha kell, gyorsan, hevesen; elhiszem neki, ha üt, az is olyan, mint a simogatás.
Aztán Epres Attila! Az az intellektus! Az a fellépés! Az a hang! Õ játssza a mennyei intendást, bevallom, ha úgy alakul, én őhozzá szeretnék kerülni. El ne felejtsek cigit meg persze negrót vinni neki, ne harákoljon olyan borzalmasan.
Fekszik Liliom kiterítve, hanyatt, odalép hozzá két nő. Fekszel kiterítve, hanyatt, odalép hozzád két nő. Fekszem kiterítve, hanyatt, odalép hozzám két nő. A szerelme meg annak a barátnője. És elkezdenek vetkőztetni minket. Nincsen vihánc, nincsen leskelődés meg nyúlkálás, nyugi van. Nagyon nyugi. Minden szép lassan, egymás után. Felül szépen a hulla! - le a kabát, le az ing; óvatosan, felemeli a lábát szépen a hulla! - le a gatya is. Az alsóval együtt. Nem szeretnék így kiterítve, így vetkőztetve lenni, pedig leszek. Nem csak azért, becsszó, mert bárki láthatja közben a töppedt tökömet, a tökünket, nem azért! Hanem hogy utána már semmi. Ez az utolsó vetkőzés! Aztán egy még rémesebb dolog: a beöltöztetés halotti ruhába. Ugyanaz, visszafele. Felemeli szépen a lábát a hulla; nadrág, zokni, felül szépen a hulla; ing, zakó. Közben még brrr!, a halottmosdatás, valami nyirkos spongyával. Odakerülök (kiterítenek) úgyis.
Fentiekből talán kiderül: egy idő után összeállnak, összefőnek a vad poénok. Lesz, van húzása a darabnak. A kavalkád lesimul, a rendező őrült ötletei észrevétlen elmolnárosultak. A sárba taposott, de mindvégig irigyelt nagypolgár pontosan azt tudja, amit majd´ száz évvel utána kicsiny kontinensünk egy másik színházi tudora, rendező-fenegyereke: művi és össze nem illő ötleteket kever, kültelket és mennyországot, bicskát, revolvert, rózsafüzért. Aztán kinyújtja a kezét, és beleesik neki szép sorjában, elrendezve az egész. Megint bejött, bravó, Molnár Ferenc, bravó, Paolo Magelli.
Garabonciás, azért egyet megtehetnél a kedvemért. Rendezd át, kérlek, csak egy alkalomra és csak egy nagyon kicsit a darabot. Ültesd oda a szerzőt is a fa tetejére, az angyalok közé, ha úgy tetszik, adj neki egy napi földi létet (miért? - a Boka is megkapta, bejött, körülnézett, úristen, hogy kerültem én ide?, aztán ahogy jött, ment is ki), ültesd fel az angyalok közé, ott a helye, onnan nézzen le Liliomra, Julikára, Marikára, Muskát- meg Hollandernéra, utóbbinak hülye fiára, onnan nézzen le a Lizsére, Menczel Róbert díszleteire, Laczó Henni ruháira, kacsintson oda neked és nekem. Legyen neki is örömére ez a nap, ez az előadás.
Bodméri B.
