Magyar labdarúgás nem létezik. Ez a szókapcsolat jelentheti a dilettantizmust, a pénzmosást, az erkölcstelenséget és a gátlástalanságot, de semmiképpen sem a sportot vagy a játékot. Piti kis műbalhé, nem más, mint egy lomtalanításkor kidobott csocsó, amibe egyesek bankókötegeket dugdosnak, mintha ettől megváltozna bármi. Szó sincs róla, ugyanúgy ott rohad esőben, fagyban, egy szaros konténerben. Menthetetlen mocsok.
Végh Antal újra megkörnyékezte ezt a mocskot, ismét magára öltötte az igazság bajnoka jelmezt, odasettenkedett a konténerhez, és sürgősen leokádta, majd ezt a pacalgőzös-slejmos rókát Miért nem szeretem Varga Zoltánt? címmel megjelentette. Verik körülötte rendesen a nagydobot, hogy botrány, az istenadta nép pedig viszi, mint a cukrot.
Talán észre sem veszik, hogy megint átverte őket valaki.
Mielőtt félreértés történne, nem az a baj, hogy Végh "megmondja az őszintét". Csak helyeselni lehet, hogy el akarja tiporni ezt a focinak nevezett gyalázatos provokációt, amelynek láttán a legártatlanabb sportrajongó is olyan lesz, mint Charles Bronson a Bosszúvágy 4-ben, ám ahogyan ezt megvalósítja, az ugyanolyan gyalázatos, mint maga a téma. Végh Antal munkája ugyanis egy svindli, egy kamu, amelynek olvasása közben a kíváncsiskodónak lesz lelkiismeret-furdalása, hogy egy ilyen szemétre pazarolja az idejét.
Olyan nagyon sok időről persze nincs szó, mivel ez a valami már terjedelmét tekintve is átverés: gyakorlatilag 141 oldal, elvileg viszont még a fele sem. A tipográfus eljátszadozott a betűmérettel és a sortávolsággal, Véghnek majdnem minden mondata új bekezdés, szóval mindent megtettek azért, hogy
optikailag úgy tűnjön,
Ez a szemfényvesztés nélkülözhetetlen eleme volt Végh szándékának, egy szimpla botránykeltésnek a Fradi körül, még a bajnokság megkezdése előtt, év elején, a teljesen ingerszegény téli hónapokban. Ilyenkor még a legkisebb petárda is nagyot tud szólni, Végh pedig gyorsan, már-már kapkodva fabrikált egyet. Naná, hogy ragaszkodott a könyvalakhoz, és nemcsak a "kasza", hanem az "életmű" miatt is.
Nem tévedés, az "életmű" miatt!
Tulajdonképpen ez az oka annak, hogy nem intézhetjük el egy kézlegyintéssel azt a primitív írógép-resztlit, amelynek zöld-fehér csíkos borítóján piros betűkkel ott virít a Végh Antal felirat.
A Miért nem szeretem Varga Zoltánt? szinte csak állításokat tartalmaz. Általában szimpla kis becsületsértési dolgokról van szó: Mészöly Kálmán meglopta a saját egyesületét, Lakat T. Károly (a Nemzeti Sport munkatársa) egy vacak kis áruházi tolvaj, szóval ilyen apróságok. Ha szimpatikus a célpont, nem hiszem, ha nem, igen - egyszerű képlet. Még a kevésbé edzett olvasó sem talál benne semmi botrányosat, talán még az érintettek sem.
Végh állításai között csupán egyetlen akad, ami botrányosnak tekinthető. "Végh Antal vagyok, magyar író, eddig negyvenhárom közreadott kötettel vagyok jelen a szellemi életben", írja Varga Zoltánhoz címzett levelében, azaz "negyvennegyedik kötetének" harmadik fejezetében, érezhető büszkeséggel. Végh az iromány további fejezeteiben is
szívesen képzeli magát
ami persze szíve joga, mégis, egy olyan nyomdaipari termékben, amely szövege megfogalmazásában (a tisztességről most ne is beszéljünk) a Vörös Október Traktorgyár 1951-es faliújsága és a kocsmai könyöklő próféták hubertuszbűzös kifakadásainak elegye, legkevesebb, hogy undorító. Végh Antal nem Varga Zoltánt vagy a magyar focit leplezi le, hanem önmagát. Saját korlátai között csapkod és csinál magából hülyét. Ez az ember ugyanis komolyan gondolja, sőt betegesen hisz abban, hogy olyan szövetségesei vannak, mint Móricz Zsigmond, József Attila vagy akár Rejtő Jenő, hogy ő valóban az igazság nagykövete, és persze kurva jó író.
Amit viszont kapunk tőle, nem más, mint egy demagóg fröcsögése revolver-újságírói módszerekkel, a lehető legocsmányabb szocreál köntösbe bújtatva. Ehhez képest Vagyim Kozsevnyikov Bemutatom Balujevet című hősi eposza egy Ulysses, a Kacsa magazin pedig a Nappali ház. Végh nem árnyal, nála csak nagyon rosszak (Varga Zoltán, Vitray Tamás, Szepesi György, de például Bokros Lajos és Habsburg Ottó is!!!) és nagyon jók (Mucha József, Simon Tibor, Bodnár gyúró és mindenekelőtt Telek András) léteznek. Fekete-fehér, igen-nem, jó fiúk és rossz fiúk, ők lennének a szereplők,
megannyi
hogy könnyebben ítélkezhessen az igazi főszereplő, vagyis a szerző.
Mivel nem ajánljuk senkinek ezt a könyvet, eláruljuk a csattanóját, szerzőhöz méltó befejezés.
Végh többször említi, mennyire kellett sietnie az írással. Nem a futballmaffia üldözte, vagy a kiadó sürgette (magánkiadásban jelent meg), hanem a nyomda, ezért aztán kimaradt néhány beszélgetés. Az utolsó oldalakon ezt olvashatjuk: "Mégis ki kell tegyem a pontot. Pedig, sajnálom, hogy akik hírét véve buzgalmamnak még szólásra jelentkeztek. Három jelentős futballvezető és további három aktív Fradi-játékos iratkozott fel nálam kitárulkozásra. Talán majd egy másik kötetben? Mert most üzent a nyomda: mi ez a szokatlan késedelem? Meg hogy szedni, nyomtatni akarják a kéziratot tüstént! De a kéziratot hadd olvashatnák el..."
Hát ekkora baromság nincs! Valaki, aki azt hangoztatja, hogy magyar író, de emellett még tényfeltár és leleplez, elhajt a halál faszára hat értékes informátort, mert kíváncsi nyomdászok üzentek? És ezt még le is írja? Ezen már tényleg csak röhögni lehet, esetleg a nyomdászszolidaritás szép példájaként emlegetni, csakhogy aki idáig eljut az olvasásban, kellőképpen szomorú vagy dühös lesz ahhoz, hogy értékelni tudja ezt a mindent elsöprő hülyeséget.
- legát -
