Film sokféle van. Kommersz film (beleértve a jó kommersz filmet is) csak alig néhány fajta. Valamiért megszoktuk, hogy az előbbit európainak, az utóbbit amerikainak nevezzük. Részben mert így egyszerűbb, részben mert ezzel tényleg nem tévedhetünk sokat.
Az európai filmnek, úgy tűnik, mostanában mégis kifejlődött egy olyan tulajdonsága, amely kivételesen általános, nemzetek és kultúrák fölötti. Így vagy úgy, de mindenütt paranoiás egy kicsit. Attól fél, hogy jönnek az amcsik, és kiéheztetik, puszta vásári és kereskedelmi módszereikkel elveszik a közönségét, és ha visszaadják, akkor is elbutítva, mint egy citromot.
A Szájból szájba főhőse drámai színész, aki míg arra vár, hogy felfedezzék, pizzát hord ki és meghallgatásokra jár (ami a legbutább, legellenszenvesebb, leg-halott-színház-csinálóbb módszere filmeseknek és színházistáknak). Aztán, mert a pénz nagy úr, egészen rövid habozás után elszegődik egy telefonos szexszolgáltatáshoz, ahol Robert De Niro fényképéből színészi ihletet merítve egyforma lelkesedéssel szolgál ki férfiakat és nőket.
A fentebb emlegetett üldözési mánia elfojtásának legtermészetesebb módja a revans vágya. Az európai kommerszek közül valamiért a spanyolok a legsikeresebbek a túlzsúfolt amerikai piacon. A franciákból csak a történetre van szükség: sorolhatnánk a hazájukban sikeres francia filmeket, melyekből a tengerentúlon csupán a forgatókönyv kellett. A spanyolok viszont ügyesebben adják el magukat. Színészeik készségesen törik az angolt és - Banderast csak úgy szőrmentén említve - ügyesen hozzák a rájuk osztott sztereotípiákat.
Kurválkodnak-kacérkodnak, mint a filmbéli pasas. Aki megalázza magát, és ez sérti őt, közben meg Hollywoodba vágyik. Egy jövevény, jött-ment jenki producernek sztereotip helyi macsó kell, ez pedig a történet szerint igazságtalan és nevetséges. A filmben mindenesetre a legnevesebb spanyol macsók és sztárok játszanak egyszerre otthoni és importfelhasználásra.
A történet összes szereplője eladni igyekszik magát. A vígjátékba szatírát csomagolnak arról, hogy a kereskedőké a világ. Arról, hogy a világban csak kereskedők élnek. Konzumlányok, kuplerájosnék, kebelformáló plasztikai sebészek, bérgyilkosok, színészek és filmrendezők. Aztán a szatírát készítői (a konzumlányok, bérgyilkosok, színészek meg a rendező) vígjátékba csomagolták, hogy a kereskedők szempontjából is minden rendben legyen.
Nem mondom, hogy ez könnyű eset, ironizálni a "helyzeten", de kedélyesnek maradni; egyszerre lenni kinn és benn. Kell az elejére egy kis nosztalgikus mozimegidézés, egy csapásra emlékeztetve Fellinire és Woody Allenre, meg nagyon kevés érzelmesség a mozi hőskoráról. És arról, hogy mindez hiábavaló: az egyszerű jegyszedő apuka régen hiába vitt véghez hőstettet, ha érdemdússágát a mozi homálya fedte. Fia a reflektorfényt választja, és sikerének záloga (egyben természetesen a film megoldása) az, amikor nagy nyilvánosság előtt követi el újra a prológból ismerős régi életmentő akciót. Ez is üzenet lehet.
És kell minden, ami időszerű. Poénok a zsebtelefonról (óvilági gőggel), toleráns viccek a homoszexualitásról, néhány igazi férfias összekacsintással kiegészítve. A filmipar és a változó nagyváros (már sehol nem kapni szalontüdőt) fölötti gúnyos kesergés. Portásország: ez végre tiszta, hazai íz. És a bérgyilkos a bétéje nevére kért számlát. "Az adó miatt" - szabadkozik.
Mindent összevetve: ez egy ilyen történet. És egy ilyen film. Kívül-belül kicsit kedves, kicsit szellemes. Van benne néhány ötlet, néhány fordulat meg jó arc, de alapjában véve unalmas és lapos. Talán nem elég európai. Vagy nem elég amerikai.
Deutsch Andor
Szájból szájba (Boca a Boca); spanyol, 1996; rendezte: Manuel Gomez Pereira; írta: Juan Luis Iborra, Joaquin Oristrell és Naomi Wise; fényképezte: Juan Amoros; zene: Bernardo Bonezzi; szereplők: Jose-Maria Flotats, Myriam Mezieres, Jordi Bosch, Aitana Sanchez-Gijon; forgalmazza a Budapest Film
