Zene

A hét végén a Hír Tv egyik magazinműsora azt firtatta, hogy hova lett a magyar filmgyártásra az elmúlt nyolc esztendőben fordított temérdek pénz, s ezen belül előszedték azon örök gumicsontot is, hogy "miért rosszak a magyar filmek?". A kérdést épp Jancsó Miklósnak sikerült nekiszegezni, aki - örök jó szokásához híven - egy anekdotával válaszolt, ami nagyjából úgy foglalható össze, hogy amikor az előző államfő ugyanezt kérdezte tőle, ő azt válaszolta, hogy vissza kéne váltani a rendszert, és akkor megint érdekes lenne úgy a művelt nagyvilág, mint önhazánk széles közönsége számára, hogy mit mondanak a magyar filmesek.

A film három szereplője három nemzedéket képvisel, s ténylegesen csak az egyikük rendőr. Az idősebb már, a fiatalabb még nem zsaru. Mihály, kihasználva a korkedvezményt, negyvenegynéhány évesen nyugdíjba ment. A jó kedélyű, nyugodt természetű és láthatóan még ereje teljében lévő férfi körzeti megbízottként szolgált; a lakosok ismerték, tisztelték, és életkorra, etnikumra való tekintet nélkül visszasírják. Úgy tűnik, már Mihály is megbánta a korai visszavonulást, egykori (nem roma) kollégáival, akikkel máig összejár, szeretnének nyugdíjasként dolgozni, de a rendőrség nem kér belőlük. Akkor sem látják őket szívesen, ha belátogatnak a régi munkahelyükre - ami részben érthető (sehol nem örülnek igazán a régiek vizitjeinek), másfelől, az érettebb korú, tapasztalt zsaruk hiányának ismeretében érthetetlen, miért nem tudják vagy akarják valamilyen formában alkalmazni a még jó karban lévő, terepmunkát vállaló idősebbeket.

Európának kilenc mértani középpontja van, Németországban mindjárt kettő. Én eddig csak a tállyairól tudtam, mert feliratban oda van vésve a négyméteres griffmadár alá, a Vereskocsma és a posta között. Gyanús volt mindig, hogy nem kizárólag ez az egy falu szeretné identitáserősítésre felhasználni a topográfiai vakszerencsét, de Németh Ilona térképéről most már leolvasható az összes helyszín. A legrégebbi emlékmű a Terebesfehérpatakon, Kárpátalján álló obeliszk, amelyet az után állítottak 1887-ben, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia Térképészeti Intézete a hosszúsági és szélességi körök felezővonalainak metszéspontjában meghatározta Európa közepét. De a szórás meglehetősen nagy, Lengyelországot egészen körbeveszik a piros pöttyök, és a környéken csak Csehországnak nem jutott egy se.

"Emeljük a tétet" - ezzel a nagyralátó szlogennel az ajkán rugaszkodott neki az idei évadnak az Operettszínház társulata, s ha már e közérdekű információt a Szerdán tavasz lesz bemutatójáról szólva el is mulasztottuk továbbadni lapunk olvasóinak, hát a Koldusopera múlt pénteki premierje valósággal kiköveteli az önérzetesen merész fordulat citálását. Brecht és Weill közös remeke ugyanis vitán felül olyasforma feladat elé állította az előadás megálmodóit s a musicaljátszás Nagymező utcai gyakorlatán pallérozott énekes színészeket, amit eredetibb kifejezés híján komoly kihívásnak szokás nevezni. Mert túl a megemlékezés tiszteletre méltó gesztusán (a darabot kereken ötven éve mutatta be - az eredeti hangszereléssel és a teljes zenei anyaggal - a mai Thália falai között az úttörő szerepű, ám rövid éltű Petőfi Színház), Béres Attila rendező a Koldusoperával alighanem egyszerre próbálta színészi megújulásra, fejlődésre késztetni az Operettszínház népes rajongótáborral bíró sztárjait és ambiciózus sztárjelöltjeit, valamint izgalmas, kísérletezésre és kockázatvállalásra bátorodó, inspiratív műhelyként fölmutatni teátrumát. A rokonszenves szándéknak tehát már önmagában is kijár az elismerés, még akkor is, ha a bemutatóra elővezetett produkcióban olykor a kívánatosnál érzékletesebbekké váltak az átmenetiség jegyei, a korábban elsajátított játékmodor bevésődései, s mit tagadjuk, néha bizony a művészi sokatmondás merőben formális gesztusai is.

Megint az utolsó pillanatban szóltam, mármint a színháznak, hogy mennék előadást nézni - kétféle színház van ebből a szempontból is, az egyik megértően kezeli a tipikus kritikusi naptármizériámat, a másik nem (és van a harmadik, ahová tényleg nem lehet beférni aznap este) -, ilyenkor ajánlatos korábban érkezni, nem a tömeggel. De hát a Stúdió "K"-ról mindenki ezt gondolja, vagyis mindenki korábban érkezik, pusztán azért, mert ott már az előcsarnokban (csarnok ez?) is színház van, ezért már ott ki lehet esni a mai napra rendelt elmebajból, és átzsilipelni egy jobb világba. Nemcsak attól színház a Stúdió "K" egész világa, hogy Németh Ilona bábjai ülnek-lógnak itt-ott, hanem fordítva: azért lógnak ott, mert színház van ott is; a színház része a büfé, a több kisebb szoba, a Tordai Zádor terem, a szőnyeg, a székek, padok, asztalok. Ahogy a lakás része az előszoba meg a konyha. Már ha otthonról beszélünk.

A Géniusz, az alkimista után megérkezett az újabb Pécs-imázsfilm: A Föld szeretője a világhírű keramikus és kereskedő, Zsolnay Vilmos karrierjét és családi viszonyait énekli meg. Pozsgai Zsolt író-rendező megkereste a címszereplő életének fordulópontjait, s ezekre a valójában igen szordínós izgalmakat keltő eseményekre fűzte fel a cselekményt - változó dramaturgiai érzékenységgel.

Bizonyos zenekaroknak a javára válhat a diszkréten szétcsúszott előadásmód, amenynyiben a produkció integráns részét képező elemeket, például az elesettséget vagy mondjuk a szalonspicces eufóriát ezzel tudják jobban kidomborítani. Más esetben azonban csakis a szigorú precizitás képes előcsalni a drámaiságot, és ez utóbbi tételt kevesen értették meg jobban a rocktörténetben Page Hamilton gitáros-énekes-dalszerzőnél.

A !K7 kiadó legújabb zenés gyűjteménye remekül illusztrálja, hogy kell kinéznie és megszólalnia egy izgalmas kompilációnak. A kissé elkoptatott címre is rácáfolva egy meglepően friss, ezzel együtt módfelett szórakoztató nótacsokrot sikerült öszszeállítani - túlnyomórészt keleti parti, friss és még jórészt ismeretlen előadók az utóbbi egy évből származó, néha egyenesen vadonatúj szerzeményeiből.

Régiónk egyik legjobb játékfejlesztő stúdióját - Illusion Softworks -, az ezredfordulós K-Európa IT-reménységét mára tökéletesen magába olvasztotta kanadai kiadója, a Take2. Nincs önálló elnevezés, ezzel viszont együtt járt a nagyarányú tőkebefektetés, vagyis a minden korábbinál professzionálisabb fejlesztői környezet és marketingtámogatás.

Doktor Beck nem most veszíti el először élete nagy szerelmét: a szeretett hitvest egy Párizsban játszódó francia filmben (Guillaume Canet: Ne szólj senkinek) egyszer már elragadták tőle egy holdfényes tó partján és egy nagy rejtély kezdetén, hát most újra elragadják, ezúttal egy New Yorkban játszódó amerikai bűnregényben. A sorrend persze fordított, hozzánk azonban jóval előbb érkezett meg Canet erős hangulatú krimije, mint Harlan Coben elfranciásított regénye.

Amikor Duke Ellington és Charlie Mingus, a dzsessztörténet legjelentősebb és némi diktátori hajlammal megáldott zenekarvezetői közös lemezt készítettek, alig bírták elviselni egymást. A Money Jungle mégis az egyik legjobb nem klasszikus dzsesszlemez lett; kicsit avantgárd, olyan, amilyet Ellington soha nem készített sem előtte, sem utána, és amely Mingus jellegzetes hangjának kialakulására is döntő befolyással bírt.

Ha egy filmben előkerül egy pisztoly, annak valamikor el is kell sülnie. Ha egy filmben előkerül egy tál frissen sütött füves süti, annak előbb-utóbb illetéktelen szájban kell végeznie.

olvasónak azt kell javasolnom, hogy rövid mérlegelést követően ne maradjon e lemezek nélkül.

Komédiát parodizálni a lehetetlennel határos küldetés. Ha az a komédia erősen szatírába hajlik, és a maga korában erkölcsi, politikai tétje volt, akkor a kései hülyére vétel értelmetlen és fedezet nélküli. Ha azt a komédiát Ernst Lubitsch rendezte, joggal merül fel a gyanú, hogy az újrázó nem lehet százas.