Megint az utolsó pillanatban szóltam, mármint a színháznak, hogy mennék előadást nézni - kétféle színház van ebből a szempontból is, az egyik megértően kezeli a tipikus kritikusi naptármizériámat, a másik nem (és van a harmadik, ahová tényleg nem lehet beférni aznap este) -, ilyenkor ajánlatos korábban érkezni, nem a tömeggel. De hát a Stúdió "K"-ról mindenki ezt gondolja, vagyis mindenki korábban érkezik, pusztán azért, mert ott már az előcsarnokban (csarnok ez?) is színház van, ezért már ott ki lehet esni a mai napra rendelt elmebajból, és átzsilipelni egy jobb világba. Nemcsak attól színház a Stúdió "K" egész világa, hogy Németh Ilona bábjai ülnek-lógnak itt-ott, hanem fordítva: azért lógnak ott, mert színház van ott is; a színház része a büfé, a több kisebb szoba, a Tordai Zádor terem, a szőnyeg, a székek, padok, asztalok. Ahogy a lakás része az előszoba meg a konyha. Már ha otthonról beszélünk.
A józanok csendje című előadás Csáth Géza írásaiból összeállított füzér; Gyarmati Kata dramatizálását Mezei Kinga húzta-szerkesztette és rendezte is. ' tervezte a látványt: pinceféleség lehet, valami pincekocsma - hordók mindenfelé, körbeülik, kerülgetik, felállnak rá, keresztülesnek rajta, és még a levegőben is lógnak, igaz, kisebbek, éppen méretarányosak a szereplők bábalteregójához, a Németh Ilona készítette kis emberkékhez.
Öt férfi meséli el a Csáth-novellákat, és három zenél hozzá. Mezei Szilárd zenéje idegesen remeg, máskor borongósan rezeg, megint máskor dramaturgiailag bele is szól az előadásba, például fordít egyet a hangulatán. A szereplők az előadás elején táncolnak, legalábbis belemozognak a Csáth-hangulatba, megmutatják nekünk az előadás struktúráját: egy nő fogja játszani az összes nőt, aki így-úgy szerepet játszott a férfiak életében, róla hámozzák le szép sorban a férfiasságot jelentő zakót.
Olyik etűd jobb, olyik gyengébb; a cél az, hogy összeálljon belőlük az a bizonyos középpont vagy "középfonál", ami végigvezeti befogadói fantáziánkat ezen az estén. Hogy összeáll, az nagymértékben a zenének és ugyancsak nagymértékben Nagypál Gábor színészi "helyzetgyakorlatának" köszönhető: a kocsmában tébláboló szakadt kis alak egyfolytában rágyújtani szeretne, amihez már nem is cigaretta, csak gyufa kéne. Belesertepertél a többiek sztorijába, jelen van mindenütt, a novellák alá odateszi a maga kallódó-csellengő sorsát - mini remeklés.
Homonnai Katalin törékeny és súlyos középpont egyszerre; mindig változik, és mégis ugyanaz, akár Jolán, akár Rozi - előbbi túlél, utóbbi belehal. Hannus Zoltán féltékeny férje öli meg; ez is szép, brutális betét, itt a balta "sül el", nem a pisztoly, de a brutalitás nem ebben van, hanem Hannus elkeseredésének látható tömegében. Mindenkinek van egy szép szólója, végtére kinek-kinek az élete fordulópontjáról van szó. Kovács Krisztián, Lovas Dániel, Spilák Lajos is ott van a maga sztorijával, meg ott van kicsiben, bábban is; a bábok olykor előrelépnek, és látjuk: hasonlítanak is, vagy tán már fordítva, a színészek rájuk. A motívumok egymásra tolulnak, a műfaj is így kívánja: a szeretethiányos ikerfiú, aki apja szeretetéért "helyet cserél" meghalt fivérével, vagy Pali, akit úgy elvernek vizes inggel, hogy még a bábunak is fáj, vagy a Fekete csönd című novella a maga baljós sűrűségével, vagy csak apró gesztusok, tétova simogatások, összenézések, sok-sok finom kis hatás feledteti, hogy olykor le-leül maga a darab, illetve az, amit annak nevezhetünk, elvész a kacskaringók közt. De mire A sebész című novellához érünk, amely arról szól, hogyan is kéne kivágni fejünkből az időt, "az emberi bánat darázsfészkét", hogy ne emlékezzünk rá, hol is rontottuk el, addigra minden nagyon rendben van. Az etűdrendszerű építkezés amolyan "érzetszínházat" eredményez: ezzel az érzettel távozunk.
Az aranykulcs című produkció remélhetőleg a színház következő hosszú szériájú gyerekelőadása; Collodi Pinocchiója nyomán Alekszej Tolsztoj Az aranykulcsocska című bárányfelhős meséje ihlette meg az alkotókat, és Zalán Tibor könnyű kézzel versesített, szellemes fordulatokkal tűzdelt (a felnőtt nézőkre is gondoló) változata szép, szép, szép. Fodor Tamás rendezésében a színészek ezúttal nemcsak Németh Ilona, hanem Bodor Kata mind karakteresebb bábjait is mozgatják; ez is rendben van, felnőtt egy következő bábtervezőcsapat, többen vannak, mind mások, és egyik sem hasonlít mesterére, illetve mégis, az igényességben.
A díszlet sok "multifunkciós" tárgyat variál; a sparhelt valóságos közlekedőedény a maga ajtajaival, lyukaival; a selymét vesztett hatalmas esernyő még tóvá is változik, amikor kell. Az aranykulcsocskát sok viszontagságos kalandon magát átverekedve leli föl Burattino; útját segítők és gonoszok szegélyezik, csupa markáns alak: a "gonosz csont" Carabas Barabas bábmozgató (Hannus), a nyafka Malvina (Homonnai), a remek denevér (Lovas), Brighella (Nyakó), Artemon kutya (Spilák), de Nagypál Burattinója végül célba ér - a dramaturgiai döccenők a nem nagyon várható boldog véggel pedig legföljebb a felnőtteket zavarják.
Stúdió "K", december 4. és november 20.
