Giulia y los Tellarini: Eusebio Hát ez csodás. A történet és a zene is. Az előbbi egy Giulia Tellarini nevű olasz énekesnőről szól, aki egyszer csak fogta a sátorfáját meg a harmonikáját, és Barcelonába költözött. Ott aztán összefutott innen-onnan érkezett muzsikusokkal (azt ott nem olyan nehéz), akiket kapásból elbűvölt a hangja, és elkezdtek közös számokat írni. Ezek a számok éppen az ellenkezői annak, mint amik Barcelonában és a világban eladhatók: törékenyek, ártatlanok, gyöngédek, éppen hogy csak egy kevés harmonikával, bőgővel, trombitával, gitárral, charangóval. Viszont tele vannak ábránddal és vágyódással, és mindent tudnak az angyalokról, még azt is, hogy azok időnként betépnek és szárnyra kapnak, aztán meg nem állnak Mexikóig. Tehát olyan zene ez, amivel azonnal végzetes szerelembe lehet esni. Amiként az Woody Allennel is megesett (hogy visszatérjünk a történethez), amikor is a Vicky Cristina Barcelona című filmjét forgatva felfedezte, majd a film zenéjébe beszipkázta a zenekart. Ettől persze Giulia harmincöt perces, saját kiadásban megjelent lemeze még nem lett sikersztori, de hát kit érdekelnek a sikersztorik? Én most egészen másról, angyalokról beszélek. (La Colazione, 2008) *****
AfroCubism Már tizennégy évvel ezelőtt, amikor a Buena Vista Social Club című lemez készült Havannában, az volt a terv, hogy összehozzanak mali és kubai muzsikusokat, csak ez akkor vízum-gondok miatt nem jött össze. Azóta sok víz lefolyt az Atlanti-óceánon, kubai és afrikai zenészek együttműködésére is adódott példa, de azért a World Circuit kiadó pontot akart tenni ennek az elvarratlan projektnek a végére. Ebből lett mára az AfroCubism. Egy madridi stúdióban jött hozzá össze öt mali isten (Toumani Diabaté: kora, Djelimady Tounkara: gitár, Kassé Mady Diabaté: ének, Bassekou Kouyaté: ngoni, Fodé Lassana Diabaté: balafon) és a kubai énekes-gitáros Eliades Ochoa a Grupo Patria nevű zenekarával, és nyilván azt is tudták, hogy nem akármilyen elvárásnak kell megfelelniük. Nehéz buli ez ennyi év - és a Buena Vista-sorozat hódításai - után, arról nem beszélve, hogy a klasszikus kubai repertoárról már egy csomó bőrt lenyúztak a kollégák. Az első szám, a hosszú, de roppant unalmas Mali Cuba hallgatása közben be is rezeltem kicsit: azt gondoltam, a csőd előszele ez az instrumentális improvizáció. De nem. Most már végighallgattam a korongot vagy ötször, és meg kell mondanom: ha revelációt nem is, de komoly minőséget és súlyos élményt több száma is eredményezett. Számomra főleg a Mali uralta dalok (Jarabi, Nima Diyala, Mariama) a nyerők, de a másik közös térfélen is lehet csemegézni, hogy csak az A La Luna Yo Me Voyt említsem. Szóval összességében abszolút oké, talán még annál is több, elvégre egy "küldetés" beteljesedéséről van szó. (World Circuit, 2010) **** és fél
Va Fan Fahre: Al Wa' Debt Öt évvel ezelőtt, amikor ennek a belga rezesbandának az első lemeze (Romsky Robbery) kijött, akkor azon még a kelet-európai és balkáni zenék befolyása volt szembe- és fülbetűnő. Aztán fokozódott a helyzet, mert a 2007-es Zet Je Maar megjelenésére egy marokkói énekesnő (Aicha Haskal) is képbe-hangba került, és most itt van az Al Wa' Debt, immár döntően arab szájízzel, nem beszélve két etiópiai darabról. Mégpedig úgy, hogy mindez saját (főleg M. De Schryver és B. Schollaert jegyezte) szerzemény. Ám hogy ne legyen ilyen egyszerű dolgunk, el kell mondani, hogy a dzsessz és az avantgárd szerepe sem kisebb, mint a népzenéé, továbbá hogy nemcsak térben vagy stilárisan, de az időben is korlátlan ez a zenekar. A két etiópiai ízű darab például kimondottan a hatvanas évekre hajaz, de az elektromos orgona és a villanygitár amúgy is azt az időt idézi. Hozzá kell tennünk: mindettől persze még tök érdektelen is lehetne a lemez, ám itt éppen az ellenkezője forog fenn. Ez egy izgalmas, friss, kreatív és élvezetes produkció. Mostanában gyakran esett arról szó, hogy Belgiumban kirívó, figyelemre méltó dolgok történnek - nos, egy körrel megint beljebb vagyunk. (Zephyrus Records, 2010) **** és fél
Söndörgő: Lost Music Of The Balkans A tizenöt éves Söndörgő évek óta "felnőtt": már jócskán túl van azon, hogy mi mindent szívott magába a szülői Vujicsics zenekartól, vagy ha úgy tetszik: a Dunakanyar délszláv zenei hagyományából. A tavalyelőtti Söndörgő & Ferus Mustafov című albumát történetesen a súlyos macedón csocsekkirály, Ferus Mustafov társaságában készítette, és a tamburazene meg a rezesvilág ilyetén ötvözéséért komoly elismeréseket kapott a nemzetközi szaklapokban. Forszírozhatta volna tovább ezt a stílust, hiszen a Balkán és a rézfúvós muzsika manapság szinonima a piacon, de nem, inkább továbbállt, más utakon mélyült tovább. És ez már eleve abszolút rokonszenves nekem. A fő csapás iránya ezúttal a tambura mentén maradt - megfejelve annak mohácsi mesterével, Versendi Kovács Józseffel -, ám az uralkodó hangulat sokkal személyesebb, felkavaróbb, szívszorítóbb a szokásos tamburadolgoknál. Valahogy úgy fest, mint a blues; meg persze mint a vokális cigányzene - ami felé ugyancsak megindító lépést tett a társaság, két kitűnő énekes, Tompos Kátya és Kovács Antal közreműködésével. Így aztán nem kellett sok, hogy engem beszippantson a Söndörgő balkáni zenéje, na persze én mindig is vevő voltam arra, ami "elveszett". (Söndörgő, 2010) ***** alá
