koncert - BRAD MEHLDAU-JOSHUA REDMAN

Amikor Duke Ellington és Charlie Mingus, a dzsessztörténet legjelentősebb és némi diktátori hajlammal megáldott zenekarvezetői közös lemezt készítettek, alig bírták elviselni egymást. A Money Jungle mégis az egyik legjobb nem klasszikus dzsesszlemez lett; kicsit avantgárd, olyan, amilyet Ellington soha nem készített sem előtte, sem utána, és amely Mingus jellegzetes hangjának kialakulására is döntő befolyással bírt.

Amikor Duke Ellington és Charlie Mingus, a dzsessztörténet legjelentõsebb és némi diktátori hajlammal megáldott zenekarvezetõi közös lemezt készítettek, alig bírták elviselni egymást. A Money Jungle mégis az egyik legjobb nem klasszikus dzsesszlemez lett; kicsit avantgárd, olyan, amilyet Ellington soha nem készített sem elõtte, sem utána, és amely Mingus jellegzetes hangjának kialakulására is döntõ befolyással bírt. Kopogósan kemény, lendületes, egy kisebb korszakot határoz meg. Ma már nincsenek korszakai a dzsessznek, a géniuszok is sallangmentes úriemberekké változtak, a színpadon állók viszonyáról viselkedésük alapján semmit nem tudunk letapogatni - viszont van, ami a zenébõl ma is ugyanúgy kiolvasható.

Mehldau és Redman egy idõben és egy zenekarban vált sztárrá a kilencvenes évek közepén, majd a pecsenyét jónak látták külön-külön tovább sütögetni. Mehldau az Art of the Trio ötrészes sorozatával, szólózongora-lemezeivel és klasszikus indíttatású albumaival koncepciózusabb életmûvet épített, míg Redman egyszerûen csak az egyik legünnepeltebb szaxofonos lett standard, bop- és modern dzsessz körökben. A mostani közösködés oka Jon Brion producer, illetve az õ találmánya, Mehldau Highway Rider címû dupla konceptalbuma, amelyen Redman a vendégszólista.

A színpadon szolid birkózás zajlik; nem találják és szerintem nem is szeretik egymást - de a feszültség termékenyítõ. Mehldau a nagyobb mûvész, Redman a technikásabb, csak kár, hogy a Self Note elején bemutatott hatásos tenorintrót a három évvel ezelõtti Redman-triókoncert ráadásában már hallottuk. A sztenderdek, Charlie Parkertõl a Cheryl és Sonny Rollinstól az Oleo kötelességbõl kerülnek mûsorra, a Nirvana-dal és Jeff Buckley Dream Brotherjének nagy ívû adaptációja viszont árulkodó: a vállalt konfliktusok és szenvedélyek eredõje a bujkáló versengés. Hát ez az az õszinteség, amit a dzsessz mindig tudni fog.

MûPa, november 25.

****