Kiállítás - A létező és a látszat - Pszeudo 40 Pauer 70

Zene

A kiállítás talányos címe kettős jubileumot takar: a tárlat zárónapján épp hetvenedik születésnapját ünneplő Pauer Gyula negyven éve készítette első pszeudomunkáit, illetve a magyarországi szobrászat és konceptuális művészet radikális megújításaként értékelt, a pszeudo gondolati magját kifejtő manifesztumot. A paueri pszeudo progresszivitásának látszólag ellentmond, hogy az 1970 és 1981 között keletkezett műveket és dokumentációjukat az MTA központi épületének Művészeti Gyűjteményében, a magyar tudományos élet vászonra vitt nagyjainak körében tekinthetjük meg - ennek oka azonban az, hogy 1996-ban Pauer belépett a "művészakadémikusok" körébe (tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának). A helyszín adottságai miatt a kiállítás inkább a művészettörténészek, valamint a filológia iránt érdeklődők számára lehet inspiráló, hisz' erőteljesen háttérbe szorul az a vizuális erő, melyet a közönség a 2005-ös Műcsarnok-beli életmű-kiállításon megtapasztalhatott.

A kiállítás talányos címe kettős jubileumot takar: a tárlat zárónapján épp hetvenedik születésnapját ünneplő Pauer Gyula negyven éve készítette első pszeudomunkáit, illetve a magyarországi szobrászat és konceptuális művészet radikális megújításaként értékelt, a pszeudo gondolati magját kifejtő manifesztumot. A paueri pszeudo progresszivitásának látszólag ellentmond, hogy az 1970 és 1981 között keletkezett műveket és dokumentációjukat az MTA központi épületének Művészeti Gyűjteményében, a magyar tudományos élet vászonra vitt nagyjainak körében tekinthetjük meg - ennek oka azonban az, hogy 1996-ban Pauer belépett a "művészakadémikusok" körébe (tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának). A helyszín adottságai miatt a kiállítás inkább a művészettörténészek, valamint a filológia iránt érdeklődők számára lehet inspiráló, hisz' erőteljesen háttérbe szorul az a vizuális erő, melyet a közönség a 2005-ös Műcsarnok-beli életmű-kiállításon megtapasztalhatott.

A pszeudomű készítése igen "egyszerű":

végy egy hajtogatott, meggyűrt papírlapot

vagy mondjuk deformált pingponglabdát, festékszóró pisztolylyal rögzítsd a térbeli tárgy fény-árnyék viszonyait, majd ezt a képet helyezd rá egy kisimított felületre. A végeredmény egy hamis, illuzionisztikus szobor, melynek felületén egy másik szobor felülete jelenik meg, így egyszerre látjuk a létezőt és a látszatot, a plasztika meglétét és hiányát, "a pszeudo jellegű attitűdöt, a tárgy manipuláltságát". A létező és a látszat soha nem azonosuló kettősségéből, a leleplezett hamisságból egy új minőség (a pszeudo) jön létre, amely a paueri interpretációban nemcsak technikai megoldás, hanem egyfajta szimbóluma a művészet "egzisztenciális manipulálhatóságának". Míg a Kádár-korszakban a paueri pszeudo tiltottnak számított - az első pszeudokiállítás egy vizsgafilm díszletének "álcázta" magát, számos műve megsemmisült, az 1978-as Tüntetőtábla-erdőt pedig szinte szó szerint eltörölték a föld színéről -, 1989 után úgy tűnt, hogy az áthallásos beszédmód, a rendszerrel szembeni oppozíció okafogyottá vált. A pszeudo azonban nem halt meg, mert - mint ez az I. Pszeudo manifesztumban olvasható - "addig egzisztál, míg a látszat igaz tényező".

A hat teremben kiállított konceptuális munkák között felbukkan a mára enigmatikussá vált Marx-Lenin (1971), amely egy Karl-Marx-Stadtban (ma Chemnitz) felállított, több mint 7 méter magas, Marx-fejet ábrázoló szoborról készült sajtófotón alapul - s amely azt demonstrálja, hogy Marx arcát a szakáll kitakarásával Leninné lehet változtatni. Szerepel Beke László 1971-es Elképzelés című, a mű és az elképzelés dokumentációjának egyenlőségét igazoló projektjére adott válasz, a Műgyűjtési akció: Pauer felszólította művészbarátait, hogy gazdagítsák magángyűjteményét, amely kizárólag múzeumi kartotékokból állna, hiszen "a kartoték az egyetlen olyan okmány, amely a művész létezését hitelt érdemlően bizonyítja". Következő lépésben saját felnagyított művészszignóját tette meg művé (Pauer '72) - ebben az esetben az aláírás maga igazolja a művész létezését -, de láthatjuk azt a projektet is, amikor Pauer más művészek munkáit

saját aláírásával

szignálta. Megtekinthető a Halál-projekt (1972), amelyben Pauer arra kért tizenhárom magyar művészt, hogy néhány, a művész társadalmi szerepére, a művészet értelmére vonatkozó kérdés végiggondolása után kollektív öngyilkosságot kövessenek el. A levelekhez manipulált szavazócédulákat mellékelt, így vörös szemüvegen át az IGEN-ből NEM lett, és fordítva. Látható a Mobil-projekt maradványa - posztamens, tetején "mobil" felirattal -, sajnálatosan, bár érthetően a művész jelenléte nélkül. Az eredetileg egy balatonboglári kápolnatárlaton bemutatott művön elhelyezett felirat arra kérte a befogadókat, hogy hangosan kurjongassanak - a megfelelő, bátor kurjantásokra az elrejtőzött művész a "Lehullott a rezgőnyárfa aranyszínű levele" című dal egy-egy jól intonált részletével válaszolt.

A kiállítás dokumentálja a nagyatádi művésztelepen 1978-ban készült munkákat, a Tüntetőtábla-erdő mellett a szintén elpusztult Híres Nagyatádi Pszeudo Fa (másként a Fa emlékműve) című művet - amely egy tölgyfa lehántolt törzsére helyezett, a kéreg domborulatait imitáló festett, sima felületből állt -, és fényképeket közöl "a világ első figurális pszeudoszobráról", a Mayáról, a pszeudoelv testet öltött angyaláról, a káprázat istennőjéről (itt egy "valódi" meztelen női testről készült minta került át egy legömbölyített, életnagyságú fa felületére), illetve dokumentumokat a lepellel fedett szobor vetkőztetése és öltöztetése körül forgó Pszeudoelőadásokról, továbbá az ezekkel párhuzamosan létrejövő színpadias "pathosformelekről" (ezek egy-egy valós folyamatot imitáló pillanatfelvételekből álltak).

Talán a tér vagy a bemutatás módja teszi, de a kiállítást igen nehéz befogadni. Vicces, hogy látható az a Continental márkájú írógép, amellyel a művész (többek közt) az I. Pszeudo manifesztumot írta, de a II. Pszeudo Manifesztum (Reklám) installálásán - a tárlóban a négy fogalmazvány, a végső gépirat (és másodpéldánya), az angol fordításról készített nyomdai film, illetve a Bercsényi 28-30 című kiadványban megjelent változat szerepel - csak a nagyon vájt fülűek izgathatják fel magukat. A kedvezőtlen fényviszonyok miatti rosszkedvet fokozza a falakról pattogzó festék és a nem paueri művek csálén lógó képfeliratai. Mindez természetesen nem Szőke Annamária hibája. Pauer kitűnő kutatója, a kiállítás kurátora, az ún. Szőke-jegyzékszám "anyja" talán csak azért hibáztatható, mert az élő klasszikus helyett a művészettörténet vizsgálandó, személytelen tárgyával találkozunk. Így aztán kilúgozódik a lényeg, Pauer műveinek humoros, ironikus és játékos világa már-már láthatatlanná válik. Pedig az nem pszeudo: minden látszat ellenére létezik.

MTA Művészeti Gyűjtemény (Bp. V., Roosevelt tér 9. III. emelet), nyitva: február 28-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.