A kiállítás talányos címe kettős jubileumot takar: a tárlat zárónapján épp hetvenedik születésnapját ünneplő Pauer Gyula negyven éve készítette első pszeudomunkáit, illetve a magyarországi szobrászat és konceptuális művészet radikális megújításaként értékelt, a pszeudo gondolati magját kifejtő manifesztumot. A paueri pszeudo progresszivitásának látszólag ellentmond, hogy az 1970 és 1981 között keletkezett műveket és dokumentációjukat az MTA központi épületének Művészeti Gyűjteményében, a magyar tudományos élet vászonra vitt nagyjainak körében tekinthetjük meg - ennek oka azonban az, hogy 1996-ban Pauer belépett a "művészakadémikusok" körébe (tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának). A helyszín adottságai miatt a kiállítás inkább a művészettörténészek, valamint a filológia iránt érdeklődők számára lehet inspiráló, hisz' erőteljesen háttérbe szorul az a vizuális erő, melyet a közönség a 2005-ös Műcsarnok-beli életmű-kiállításon megtapasztalhatott.
A pszeudomű készítése igen "egyszerű":
végy egy hajtogatott, meggyűrt papírlapot
vagy mondjuk deformált pingponglabdát, festékszóró pisztolylyal rögzítsd a térbeli tárgy fény-árnyék viszonyait, majd ezt a képet helyezd rá egy kisimított felületre. A végeredmény egy hamis, illuzionisztikus szobor, melynek felületén egy másik szobor felülete jelenik meg, így egyszerre látjuk a létezőt és a látszatot, a plasztika meglétét és hiányát, "a pszeudo jellegű attitűdöt, a tárgy manipuláltságát". A létező és a látszat soha nem azonosuló kettősségéből, a leleplezett hamisságból egy új minőség (a pszeudo) jön létre, amely a paueri interpretációban nemcsak technikai megoldás, hanem egyfajta szimbóluma a művészet "egzisztenciális manipulálhatóságának". Míg a Kádár-korszakban a paueri pszeudo tiltottnak számított - az első pszeudokiállítás egy vizsgafilm díszletének "álcázta" magát, számos műve megsemmisült, az 1978-as Tüntetőtábla-erdőt pedig szinte szó szerint eltörölték a föld színéről -, 1989 után úgy tűnt, hogy az áthallásos beszédmód, a rendszerrel szembeni oppozíció okafogyottá vált. A pszeudo azonban nem halt meg, mert - mint ez az I. Pszeudo manifesztumban olvasható - "addig egzisztál, míg a látszat igaz tényező".
A hat teremben kiállított konceptuális munkák között felbukkan a mára enigmatikussá vált Marx-Lenin (1971), amely egy Karl-Marx-Stadtban (ma Chemnitz) felállított, több mint 7 méter magas, Marx-fejet ábrázoló szoborról készült sajtófotón alapul - s amely azt demonstrálja, hogy Marx arcát a szakáll kitakarásával Leninné lehet változtatni. Szerepel Beke László 1971-es Elképzelés című, a mű és az elképzelés dokumentációjának egyenlőségét igazoló projektjére adott válasz, a Műgyűjtési akció: Pauer felszólította művészbarátait, hogy gazdagítsák magángyűjteményét, amely kizárólag múzeumi kartotékokból állna, hiszen "a kartoték az egyetlen olyan okmány, amely a művész létezését hitelt érdemlően bizonyítja". Következő lépésben saját felnagyított művészszignóját tette meg művé (Pauer '72) - ebben az esetben az aláírás maga igazolja a művész létezését -, de láthatjuk azt a projektet is, amikor Pauer más művészek munkáit
saját aláírásával
szignálta. Megtekinthető a Halál-projekt (1972), amelyben Pauer arra kért tizenhárom magyar művészt, hogy néhány, a művész társadalmi szerepére, a művészet értelmére vonatkozó kérdés végiggondolása után kollektív öngyilkosságot kövessenek el. A levelekhez manipulált szavazócédulákat mellékelt, így vörös szemüvegen át az IGEN-ből NEM lett, és fordítva. Látható a Mobil-projekt maradványa - posztamens, tetején "mobil" felirattal -, sajnálatosan, bár érthetően a művész jelenléte nélkül. Az eredetileg egy balatonboglári kápolnatárlaton bemutatott művön elhelyezett felirat arra kérte a befogadókat, hogy hangosan kurjongassanak - a megfelelő, bátor kurjantásokra az elrejtőzött művész a "Lehullott a rezgőnyárfa aranyszínű levele" című dal egy-egy jól intonált részletével válaszolt.
A kiállítás dokumentálja a nagyatádi művésztelepen 1978-ban készült munkákat, a Tüntetőtábla-erdő mellett a szintén elpusztult Híres Nagyatádi Pszeudo Fa (másként a Fa emlékműve) című művet - amely egy tölgyfa lehántolt törzsére helyezett, a kéreg domborulatait imitáló festett, sima felületből állt -, és fényképeket közöl "a világ első figurális pszeudoszobráról", a Mayáról, a pszeudoelv testet öltött angyaláról, a káprázat istennőjéről (itt egy "valódi" meztelen női testről készült minta került át egy legömbölyített, életnagyságú fa felületére), illetve dokumentumokat a lepellel fedett szobor vetkőztetése és öltöztetése körül forgó Pszeudoelőadásokról, továbbá az ezekkel párhuzamosan létrejövő színpadias "pathosformelekről" (ezek egy-egy valós folyamatot imitáló pillanatfelvételekből álltak).
Talán a tér vagy a bemutatás módja teszi, de a kiállítást igen nehéz befogadni. Vicces, hogy látható az a Continental márkájú írógép, amellyel a művész (többek közt) az I. Pszeudo manifesztumot írta, de a II. Pszeudo Manifesztum (Reklám) installálásán - a tárlóban a négy fogalmazvány, a végső gépirat (és másodpéldánya), az angol fordításról készített nyomdai film, illetve a Bercsényi 28-30 című kiadványban megjelent változat szerepel - csak a nagyon vájt fülűek izgathatják fel magukat. A kedvezőtlen fényviszonyok miatti rosszkedvet fokozza a falakról pattogzó festék és a nem paueri művek csálén lógó képfeliratai. Mindez természetesen nem Szőke Annamária hibája. Pauer kitűnő kutatója, a kiállítás kurátora, az ún. Szőke-jegyzékszám "anyja" talán csak azért hibáztatható, mert az élő klasszikus helyett a művészettörténet vizsgálandó, személytelen tárgyával találkozunk. Így aztán kilúgozódik a lényeg, Pauer műveinek humoros, ironikus és játékos világa már-már láthatatlanná válik. Pedig az nem pszeudo: minden látszat ellenére létezik.
MTA Művészeti Gyűjtemény (Bp. V., Roosevelt tér 9. III. emelet), nyitva: február 28-ig
