Zene

A rendszerváltás után és az Európai Unió hathatós segítségével Magyarország is nekiláthatott, hogy újjáélessze lokális és regionális kulturális gyökereit. Mindenkinek érdeke volt, hogy a kötelező május elsejei felvonulások vagy bazári szórakozássá züllesztett búcsúk helyébe olyan vélt vagy valós hagyományokon alapuló ünnepi események szerveződjenek, melyek egyszerre alkalmasak a szórakozásra és a lokálpatriotizmus erősítésére. Akadnak települések, amelyeknek nem nehéz a helyzetük - Budafok a pezsgőt, Vecsés a káposztát, Makó a hagymát, Szeged a paprikát állította fesztiváljának középpontjába -, mások inkább a kuriozitásra hajtanak (Tekenye a pogácsára, Rácalmás a tökre, Siófok a tojásra), s a nagy nekibuzdulásban az is megesik, hogy Budapest régóta urbanizálódott XVIII. kerületében megünneplik a Krepuska Géza szüreti fesztivált. A fantáziátlanabbaknak marad a pálinka-, mangalica- vagy borfesztivál, illetve olyan hibrid képződmények prezentálása, mint például az "pusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban a honfoglalás kori haditornával és jószágetetéssel egybekötött Pünkösdölő.

Tekintsünk egész éves fesztiválként a Pécs 2010 projektre, és nyugodtan nevezzük december 30-át mínusz egyedik napnak. Ebben az esetben kijelenthetjük: a kulturális évadot egy nemzetközi hírű rendező nemzetközi hírű zenekara nyitotta. Amiben a rendező nem kifejezetten nemzetközi színvonalon gitározik, de ez most mellékes. Ami fontos: a filmzenéken edződött, balkáni lakodalmast játszó belgrádi bolondokháza, azaz a No Smoking Orchestra Emir Kusturica kíséretében vérprofi show-t csinált Pécs frissen burkolt főterén.

Kábé ugyanabból az ágymagasságból vágunk neki, mint a Poligamyban, csak itt a fiatalok közti párkapcsolati csevej nem válik el a lepedőakrobatikától. Magyarul: épp egy meghitt cunnilingus közben nyitjuk rá az ajtót Burtre és Veronára.

Akinek magyaráznom kellene a két brooklyni unokatesó, Fredro Starr és Sticky Fingaz hiphopbandájának karrierjét, az valószínűleg életében nem hallgatott ilyesfajta zenét - legfeljebb a Slam refrénjének védjegyszerű töttörö-töttörőzése rémlik neki a kilencvenes évek MTV-jéről meg a korabeli házibulikról -, akinek pedig nem, az jó eséllyel ott volt ezen az estén a közel telt házas A38-on. Utóbbiak láthatóan tisztában vannak az összes Onyx-slágerrel meg a szólólemezekkel, a balhékkal, és gyertyát gyújtanak minden évben a rákban elhunyt egykori Onyx-tag, Big DS emlékére.

Rajongónak lenni nagyszerű, mert a csekélységek is boldogságot okoznak, de rajongónak lenni rémes, mert tökéletesen védtelenné válik az ember. Jól ismerheti ezt az állapotot, aki találkozott már a Tim Burton ötletéből-figuráiból készített Karácsonyi lidércnyomás című bábmusicallel (1993, rendezte Henry Selick): mi, vagyis Jack, a megfélemlítő szerepébe beleunt és a karácsony elsinkófálását kitervelő tökkirály odaadó hívei mindent akarunk, ami a kedvencünkhöz kapcsolódik - mely buzgalomnak köszönhetően immár tizenhat éve virágzik Camdentől a Terézvárosig a gótikus-punkos burtoni relikviaipar.

Alattam a magasság, felettem a mélység, dobok egy szolid szaltót, és máris minden a helyére kerül: a hegyek lent, az ég fent, én meg a kettő között lovagolok egy szimpatikus szellőn. Mélyen letüdőzöm a jó levegőt, és két bukfenc között elmormolok egy hálaimát, amiért egész frankón összeforrtak a múltkori zuhanásban ripityára tört csontjaim.

Az USA elnöke részletes levélben válaszolt a blogger kérdéseire - erre a hírre az ember azért felkapja a fejét. Pedig nincs ebben semmi különös: Yoani Sánchez a Time szerint a világ száz legbefolyásosabb emberének egyike, természetes tehát, ha a jó öreg Barack örül, hogy kifejtheti véleményét neki és olvasóinak (havonta úgy 15 millió ember).

Az 1931-ben, a mai Csehország területén található Wiesenbergben született zongoraművész 2008-as visszavonulásáig egyike volt az 1956 utáni korszak meghatározó előadóinak. Nemcsak zongorista volt, hanem - a német mellett angolul is! - remek költő (és ezt a szereplési vágyát még nem adta fel, nemrég saját verseinek tolmácsolójaként lépett fel a bécsi Konzerthausban, a zongorista Pierre Laurent-Aimard kíséretével), nagyszerű esszéista, egészében ama bizonyos klasszikus korszakba tartozó, okos, felvilágosult, kellemesen ironikus kultúrlény.

Kurt Cobain 15 évvel ezelőtti halálával a Nirvana megszűnt létezni, de a zenéje azóta sem tud megérkezni a névben jelzett állapotba. Drága halottunk rendre feltűnik a legjobban kereső előadók éves listáin, máig virulensek az öngyilkosságát környező összeesküvés-elméletek, és folyamatosan jönnek ki az "új" Nirvana lemezek és DVD-k.

készülünk az ünnepekre török, arab és zöld-foki kávéházi dolgokkal, bár közben valami nyugat-afrikai narkó is terítékre kerül.

Nem tudom, hányszor lépett fel eddig Magyarországon a Rotfront, de a kötődés egyértelmű. Elég kettőt kattintani a honlapjukon, és máris egy budapesti koncertjükön vagyunk, stage-diving zajlik éppen, hatalmas a lelkesedés és a lendület.

Karácsonyozni gyűlik a Vuillard család - nincs is ebben semmi rendkívüli, az évnek ebben a szakában jobb híján erre gyűlnek a celluloidfamíliák, tán még Steven Seagal is felhagy a bozótvágással, s beépített ügynök létére kedélyesen elcseveg a konyhai fedőszervekkel. Vuillard-éknál azonban senki sem teszi le a fegyvert, a családi tűzhely körül melegedő családtagok januári tempóban ütnek-vágnak, és még abban sincs egyetértés közöttük, hogy melyikük - az élemedett korú feketebárány vagy az idegösszeomlásban már tizenévesen profi kamasz - adományozza csontvelejét a donor nélkül esélytelen törzsfőnök asszonynak.

A színház világa féltőn és félve ápol néhány meghitt háztáji babonát, s ugyancsak számon tart jó pár eredendően balszerencsés darabot (mint a Macbeth vagy az operák közül A végzet hatalma), melynek az előadásait menetrendszerűen kisebb-nagyobb bakik és balesetek tarkítják. Hogy Eisemann Mihály 1943-as, mondhatni tematikus operettje, a kórosan kétbalkezes főszereplő köré írt Fekete Péter vajon úgyszintén e fátumtól sújtott művek közé tartozik, az nem ismeretes, ám egy kritikusi vélelem középkorias babonává süllyedését így is megtapasztalhattuk a Centrál Színház produkciója láttán. Mindeddig mélyen hittük ugyanis, hogy amennyiben egy operett legelső, roppant közkedvelt, s egyszersmind címadó slágerét nem fogadja taps, s ha ezt követően az első játékrészben egymást érik a zavarodott, kidolgozatlan és inkoherens mozzanatok, úgy az előadás egésze nem arathat igazi közönségsikert. Nos, ez az előítélet most megdőlt, mert jóllehet a pechjéről elhíresült főalakot megformáló Magyar Attila az énekhang minimumával abszolválta a "Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott" kezdetű, ezúttal a jobb-rosszabb ötletektől szétforgácsolt belépőszámot, s bár szinte a teljes első felvonás a káosz, de legalábbis a stiláris dezorientáció félreismerhetetlen jeleit mutatta, azért a Puskás Tamás rendezte előadás végül zajos tetszést aratott.

Ülünk a kaposvári színház stúdiójának erősen stilizált (szögletes) amfiteátrummá alakított terében; ülünk, mondom, lélek az ajtón se be, se ki. Odalent, a medenceszerű mélyedésben a Kar van a helyén: nyomoronc, piszkos, pestises emberek, nem is járnak, csak kúsznak-másznak. Fejük fölött kalitkában igazi varjú (?) - ennél rondább madarat életemben nem láttam.