Lemez - World music: szolidan

Zene

készülünk az ünnepekre török, arab és zöld-foki kávéházi dolgokkal, bár közben valami nyugat-afrikai narkó is terítékre kerül.

Mostar Sevdah Reunion: Café Sevdah A bosznia-hercegovinai Mostar Sevdah Reunion nevében és történetében mindhárom szónak súlya van. Mostar ugye arról az "öreg híd"-ról kapta a nevét, amely mindig is jelképes volt a keresztény és muzulmán kultúra közötti átjárásban. Ez az a város, ahol (többek között) török eredetű kávéházi muzsikát, sevdalinkát lehetett hallgatni, annak rendje-módja szerint az elragadtatott és reménytelen szerelemről. És ahol mihelyt újraépítették a délszláv háborúban lerombolt öreg hidat, megint összeverődhettek a szétszóródott muzsikusok. Lemezeket venni fel például. Olyan énekes hírességek, mint Saban Bajramovic vagy Ljiljana Buttler társaságában, vagy csak úgy "szimplán", a maguk neve alatt.

Azt hiszem, így "szimplán" még jobb. Ahogy a Café Sevdah is készült. Elég két hang, és máris hallani, hogy miközben Európa-szerte tombol a rezes Balkán-láz, ezúttal valami sokkal súlyosabb és sokkal felkavaróbb dologról van szó. Mert miközben mélyen tiszteletben tartja a sevdalinka alapvető szabályait, a feldolgozások módjában egészen különleges szabadság és alkotókedv érezhető. A zongorától a klarinétig, a harmonikától a hegedűig, a gitároktól a dobszerkóig úgy áll össze a kép, hogy a bosnyák blues, a dzsessz és a bárzene vagy urambocsá, a latin tánczene színpompája dacára is kimondottan egységes: nagyon veretes, nagyon férfias és nagyon kesernyés legyen. Rendkívül komoly zenekar. Rendkívül komoly muzsikusok. Rendkívül komoly album. (Snail Records, 2008) *****

Natacha Atlas & the Mazeeka Ensemble: Ana Hina A kilencvenes évek derekán - még a Transglobal Underground énekesnőjeként - annak jegyében kezdett első szólólemezéhez Natacha Atlas, hogy jobban kidomborítsa arab gyökereit. Azóta sok víz lefolyt a Níluson, de most egy megkülönböztetett pillanathoz értünk: az 1997-es Halim album után a második jelentős dobását könyvelhette el ezen a terepen.

A színakusztikus Mazeeka Ensemble kíséretében rögzített Ana Hina olyan énekes legendák dalait bújtatja új köntösbe, mint a libanoni Fairiz vagy az egyiptomi Abd el-Halim Hafez. Csupa szívügy, valamennyi értelemben mind - és hozzájuk Natacha hangja is maga a hátborzongató gyöngédség. Ez már önmagában is elég lenne egy bőven szerethető anyaghoz, ám az Ana Hina jóval többet tud ennél. Ugyanis az időutazások legizgalmasabb fajtájából való: abból, amelyben a nosztalgia tele van frissességgel, vagyis amelyben a múlt idő folyton a jelenbe fordul. Ez a nyitottság a hangszerelés és az előadásmód egészét áthatja. Mintha egy puha varázsszőnyegen lebegnénk a klasszikus arab dalok és a kortárs kamarazene partvidéke felett. Csöndes, de bensőségekben annál gazdagabb ez az utazás: nem mindennapi élmény. (World Village, 2008) *****

Kimi DjabAté: Karam Ha az ünnepekhez közeledve ellágyulhatok egy pillanatra, rögtön megvallom, hogy 2009-ben a Karam volt a kedvenc afrikai lemezem. Afrika persze akkora falat, hogy nem lenne szabad róla így általában beszélni, de mégis... Ráadásul: az előadója a kilencvenes évek közepe óta Portugáliában él.

Az egykori portugál gyarmat, Bissau-Guinea a világ egyik legszegényebb országa, polgárháborúval, korrupcióval, katonai diktatúrával. Kimi Djabaté a zenészek és történetmondók kasztjának egyik sokat látott családjából való, és az ősi hangszerek közül a balafon a fő hangszere. Meg persze a hangja. A Karam előtt már készített egy lemezt, de arról semmi hír: más szóval ez most az első olyan anyaga, amely Lisszabonon felülemelkedve a világzene globális vérkeringésébe került. És hát hogyne került volna? Ahogy együtt szól a kora és a balafon, az olyan, mint a legédesebb nyugat-afrikai narkó. Érheti latin befolyás, beleszólhat villanygitár vagy szaxofon, akkor is, mindig mélyen - és nagyon melegen - afrikai. S mi több: soha nem olcsó, soha nem kommersz, mégis könnyen fülbemászó. Végig kimondottan tisztességes színvonalon, és legalább négy-öt kiemelkedő számmal. (Cumbancha, 2009) *****

Cesaria Evora: Nha Sentimento A Zöld-foki-szigeteken ugyancsak nyomot hagyott a portugál gyarmatosítás; anélkül nem születhetett volna meg az ábrándozós-melankolikus "sodade" hangulatot tükröző morna stílus. "Mezítlábas dívaként" annak a "zenei nagykövete" Cesaria Evora - és ezeken a közhelyes nyelvi fordulatokon még nem lépett túl az idő. A hatvannyolc éves Evora az utóbbi években bár gyengélkedett kicsit, hál' isten, megint jó bőrben van, és nem tudnak elé tenni olyan számot, amit a maga végtelenül természetes módján ne rakna a helyére. Zsigerből: tele érzéssel.

Evora kiadója mindazonáltal nem csak a helyi értéket pártolja. Egy időben azt tartotta fontosnak, hogy kubai és brazil szeleket fogjon a vitorlába, most pedig, ha jól fülelünk, arab vonósok és kolumbiai fúvósok tűnhetnek ki, de ez a kalandozás szinte jelképes csak. A Nha Sentimento jól elvan otthon, úgymond a kikötő kávéházaiban. A derűsebb-tempósabb coladeira dalokkal és a keserédes mornákkal egyaránt, és szerintem ennél nem is érdemes többet várni. Mert Evora akkor az igazi, amikor a régi. Mint ennek a korongnak legalább a harmadán. (Sony BMG, 2009) **** és fél

Neked ajánljuk