Lemez - World music: szolidan

Zene

készülünk az ünnepekre török, arab és zöld-foki kávéházi dolgokkal, bár közben valami nyugat-afrikai narkó is terítékre kerül.

Mostar Sevdah Reunion: Café Sevdah A bosznia-hercegovinai Mostar Sevdah Reunion nevében és történetében mindhárom szónak súlya van. Mostar ugye arról az "öreg híd"-ról kapta a nevét, amely mindig is jelképes volt a keresztény és muzulmán kultúra közötti átjárásban. Ez az a város, ahol (többek között) török eredetű kávéházi muzsikát, sevdalinkát lehetett hallgatni, annak rendje-módja szerint az elragadtatott és reménytelen szerelemről. És ahol mihelyt újraépítették a délszláv háborúban lerombolt öreg hidat, megint összeverődhettek a szétszóródott muzsikusok. Lemezeket venni fel például. Olyan énekes hírességek, mint Saban Bajramovic vagy Ljiljana Buttler társaságában, vagy csak úgy "szimplán", a maguk neve alatt.

Azt hiszem, így "szimplán" még jobb. Ahogy a Café Sevdah is készült. Elég két hang, és máris hallani, hogy miközben Európa-szerte tombol a rezes Balkán-láz, ezúttal valami sokkal súlyosabb és sokkal felkavaróbb dologról van szó. Mert miközben mélyen tiszteletben tartja a sevdalinka alapvető szabályait, a feldolgozások módjában egészen különleges szabadság és alkotókedv érezhető. A zongorától a klarinétig, a harmonikától a hegedűig, a gitároktól a dobszerkóig úgy áll össze a kép, hogy a bosnyák blues, a dzsessz és a bárzene vagy urambocsá, a latin tánczene színpompája dacára is kimondottan egységes: nagyon veretes, nagyon férfias és nagyon kesernyés legyen. Rendkívül komoly zenekar. Rendkívül komoly muzsikusok. Rendkívül komoly album. (Snail Records, 2008) *****

Natacha Atlas & the Mazeeka Ensemble: Ana Hina A kilencvenes évek derekán - még a Transglobal Underground énekesnőjeként - annak jegyében kezdett első szólólemezéhez Natacha Atlas, hogy jobban kidomborítsa arab gyökereit. Azóta sok víz lefolyt a Níluson, de most egy megkülönböztetett pillanathoz értünk: az 1997-es Halim album után a második jelentős dobását könyvelhette el ezen a terepen.

A színakusztikus Mazeeka Ensemble kíséretében rögzített Ana Hina olyan énekes legendák dalait bújtatja új köntösbe, mint a libanoni Fairiz vagy az egyiptomi Abd el-Halim Hafez. Csupa szívügy, valamennyi értelemben mind - és hozzájuk Natacha hangja is maga a hátborzongató gyöngédség. Ez már önmagában is elég lenne egy bőven szerethető anyaghoz, ám az Ana Hina jóval többet tud ennél. Ugyanis az időutazások legizgalmasabb fajtájából való: abból, amelyben a nosztalgia tele van frissességgel, vagyis amelyben a múlt idő folyton a jelenbe fordul. Ez a nyitottság a hangszerelés és az előadásmód egészét áthatja. Mintha egy puha varázsszőnyegen lebegnénk a klasszikus arab dalok és a kortárs kamarazene partvidéke felett. Csöndes, de bensőségekben annál gazdagabb ez az utazás: nem mindennapi élmény. (World Village, 2008) *****

Kimi DjabAté: Karam Ha az ünnepekhez közeledve ellágyulhatok egy pillanatra, rögtön megvallom, hogy 2009-ben a Karam volt a kedvenc afrikai lemezem. Afrika persze akkora falat, hogy nem lenne szabad róla így általában beszélni, de mégis... Ráadásul: az előadója a kilencvenes évek közepe óta Portugáliában él.

Az egykori portugál gyarmat, Bissau-Guinea a világ egyik legszegényebb országa, polgárháborúval, korrupcióval, katonai diktatúrával. Kimi Djabaté a zenészek és történetmondók kasztjának egyik sokat látott családjából való, és az ősi hangszerek közül a balafon a fő hangszere. Meg persze a hangja. A Karam előtt már készített egy lemezt, de arról semmi hír: más szóval ez most az első olyan anyaga, amely Lisszabonon felülemelkedve a világzene globális vérkeringésébe került. És hát hogyne került volna? Ahogy együtt szól a kora és a balafon, az olyan, mint a legédesebb nyugat-afrikai narkó. Érheti latin befolyás, beleszólhat villanygitár vagy szaxofon, akkor is, mindig mélyen - és nagyon melegen - afrikai. S mi több: soha nem olcsó, soha nem kommersz, mégis könnyen fülbemászó. Végig kimondottan tisztességes színvonalon, és legalább négy-öt kiemelkedő számmal. (Cumbancha, 2009) *****

Cesaria Evora: Nha Sentimento A Zöld-foki-szigeteken ugyancsak nyomot hagyott a portugál gyarmatosítás; anélkül nem születhetett volna meg az ábrándozós-melankolikus "sodade" hangulatot tükröző morna stílus. "Mezítlábas dívaként" annak a "zenei nagykövete" Cesaria Evora - és ezeken a közhelyes nyelvi fordulatokon még nem lépett túl az idő. A hatvannyolc éves Evora az utóbbi években bár gyengélkedett kicsit, hál' isten, megint jó bőrben van, és nem tudnak elé tenni olyan számot, amit a maga végtelenül természetes módján ne rakna a helyére. Zsigerből: tele érzéssel.

Evora kiadója mindazonáltal nem csak a helyi értéket pártolja. Egy időben azt tartotta fontosnak, hogy kubai és brazil szeleket fogjon a vitorlába, most pedig, ha jól fülelünk, arab vonósok és kolumbiai fúvósok tűnhetnek ki, de ez a kalandozás szinte jelképes csak. A Nha Sentimento jól elvan otthon, úgymond a kikötő kávéházaiban. A derűsebb-tempósabb coladeira dalokkal és a keserédes mornákkal egyaránt, és szerintem ennél nem is érdemes többet várni. Mert Evora akkor az igazi, amikor a régi. Mint ennek a korongnak legalább a harmadán. (Sony BMG, 2009) **** és fél

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."