Koncert - A zenélés csak ürügy - Emir Kusturica & The No Smoking Orchestra Pécsett

  • Harci Andor
  • 2010. január 7.

Zene

Tekintsünk egész éves fesztiválként a Pécs 2010 projektre, és nyugodtan nevezzük december 30-át mínusz egyedik napnak. Ebben az esetben kijelenthetjük: a kulturális évadot egy nemzetközi hírű rendező nemzetközi hírű zenekara nyitotta. Amiben a rendező nem kifejezetten nemzetközi színvonalon gitározik, de ez most mellékes. Ami fontos: a filmzenéken edződött, balkáni lakodalmast játszó belgrádi bolondokháza, azaz a No Smoking Orchestra Emir Kusturica kíséretében vérprofi show-t csinált Pécs frissen burkolt főterén.

Igazán meghökkentő hát, hogy ez a zenekar még csak másodszor járt Magyarországon. Dr. Nele Karajlic énekes-zenekarvezető legalábbis így emlékszik. "Győrött léptünk fel egyszer, meg most itt. Furcsa is ez, hiszen a zenénk baromi sok ponton kötődik ehhez az országhoz, kultúrához. Budapest talán az egyetlen európai főváros, ahol még nem léptünk fel." Annak tükrében is fura ez, hogy mifelénk a No Smoking Orchestra néhány szerzeménye (különösen a Macska-jajból ismerhetők) igazi slágerré vált az évek során, és minden balkáni vagy cigányzenés partin legalább egyszer kórusban danázzák a Bubamara refrénjét az absztrakt csűrdöngölőt járó mulatósfanatikusok.

Pedig ha tudnák, hogy az NSO gyökerei egy szarajevói punkzenekarhoz vezetnek vissza, alighanem könnyáztatta szemmel vennék elő a Lajcsi-lemezeket a padlásról. Karajlic szűk három évtizede még a Balkán-félsziget Johnny Rottenjeként borzolta a közízlést és űzött gúnyt a Tito utáni, háború előtti felemás politikai-társadalmi közegből. 84-ben olyat sikerült mondania színpadon, amit Tito marsall szellemének meggyalázásaként akart értelmezni a hatalom, pedig csak egy Marshall erősítő beszarását kommentálta ("Crko' nam je Marsal"). Emiatt az akkor Zabranjeno Pusenje néven futó zenekar egy darabig nem léphetett fel sehol, mert még azoknak a szervezőknek is boszorkányüldözés jutott, akik el próbálták őket hívni egy fellépésre. Ám még ilyen légkörben is megszülethetett néhány lemez, amin a mai napig szerethető, tökös kis punkdalok hallhatók. Az akkori (épp az NSO által is megteremtett) "új primitivizmus" himnuszai: korlenyomatok, nem utolsósorban pedig őrült bulik alapanyagai.

Aztán persze, mint ahogy sok minden mást, ezt a zenekart is szétvágta a háború. Talán kiütköztek a nemzeti ellentétek is, nem lehet biztosat mondani. Csak annyit, hogy a ZP másodprímása, Sejo Sexon Szarajevóban maradt, és azonos névvel új zenekart alapított. Nele egy későbbi interjúban vitriolosan fogalmazott ezzel kapcsolatban, azon ironizálva, hogy a horvát zabranjeno pusenje szóösszetétel egészen mást jelent, mint ugyanez szerbül, és nyilván a montenegrói szóösszetétel is teljesen más jelentéssel bír. Mára a feszültség nagy része elpárolgott. "Szarajevó életem egy lezárt periódusa. Nem is jártam ott, amióta eljöttem; teljesen elfelejtettem. Ma már más vagyok, máshol élek, nincs folytonosság a kettő között." Ilyen közlés után viszont nem szívesen feszegettem volna, hogy van-e ma bármilyen kapcsolat Nele és Sejo között.

Tereljük a szót inkább a harmadik lényeges láncszemre, amely nem más, mint a bosnyák származású rendező, aki már negyed évszázada büszke birtokosa első Arany Pálmájának (amit néhány további méretes díj is követett). Emir Kusturica még második nagyjátékfilmjén dolgozott (a 80-as évek közepén), amikor az örömzenélés kedvéért néha színpadra állt a ZP-vel. Később őt is Belgrádba vetette a sors, ahol összetalálkozott a projektekkel és zenekari ötletekkel küszködő Nelével. A közös munkából lassan megszülettek a mára klasszikussá vált filmzenék, Nele pedig számos alkalommal felbukkant a rendező filmjeiben (legutóbb Az élet egy csodában alakította a Székesfehérvárról a bosnyák hegyekbe költözött cimbalmost, aki a helyi big bandnek szállítja a kultúrát snájdig bajszával). A világhír nem váratott sokáig magára: a No Smoking Orchestra (nota bene: a szláv és az angol név jelentése azonos) rövid idő alatt az egész világot körbekoncertezte, Riótól Tokióig mindenütt szerepelt.

Múlt hét szerdán aztán az átabotában, rohamléptekkel leburkolt Széchenyi téren összegyűlő több ezer ember is szembesülhetett az úgynevezett déli virtussal, a "közmondásos" szerb vehemenciával. Az idétlen jelmezekbe csomagolt zenekar nem szimpla koncertet adott: a zenélés esetükben csak ürügy a show-ra. Olyan show-ra, amibe a parókában bemutatott ökörködés vagy a Smoke On The Water széjjelkoptatott riffjének elpengetése ugyanúgy belefér, mint egy végtelenül pofátlan Rómeó és Júlia-parafrázis előadása (a közönségből a színpadra hívott hölgy segítségével). Ahol a rendezőt (aki, mondjuk ki, fakezű zenész, amit a brillírozó másik gitáros játéka hangsúlyozott a legjobban) be lehet mutatni Emir Clapton néven, hogy fél órával később szakállas Humphrey Bogartként lássuk viszont, kalapban és ballonkabátban. Ahol a mára levitézlett punkénekes egy kék színű, oldalán piros-fehér csíkozású, testhezálló, denevérszárnyas szuperhős-szerelésben csinálja végig az estét, és a magyar származású hegedűs két, a közönségből felhívott lány által magasra tartott, ormótlan vonón, felemelt karral rángatja a hegedűjét. Ilyen körülmények mellett szinte másodlagos, hogy elhangzanak a nagy slágerek, és mindenkiből előtör a polkázhatnék. Az NSO pedig épp ettől nagy, ezért imádhatják világszerte - na meg persze Kusturica sokak által még mindig jónak tartott neve miatt.

Széchenyi tér, Pécs, december 30.

Neked ajánljuk