Zene

Aki először találkozik Balogh Kálmánnal, és a lemez füzetkéjéből tájékozódik, könnyen megszeppenhet: látható-e majd a fa az erdőtől? Hiszen életrajzi jegyzete, bármily szerény, nem hallgathatta el, hogy az utóbbi húsz évben játszott magyar (Ökrös, Muzsikás, Méta, Téka), délszláv (Zsarátnok), zsidó (Joel Rubin Klezmer Band) népzenét, rockot (Peter Ogi), világzenét (Sultan, Orient Express, Transglobal Underground), klasszikusokat (Budapesti Fesztiválzenekar, Brooklyni Filharmonikusok, Miami Filharmonikusok), s mielőtt megalakította a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Bandet, majd a Romano Kokalót, Andre Heller Magneten Gipsy Show-jának a zenei rendezője volt. Szóval jogos a két pont: akkor most milyen zenét is játszik Balogh Kálmán...?

Kezdeném azzal, amit nem láttam. Lekéstem a magyar előzenekarokat (Heaven Street Seven, Üllői Úti Fa:k, vagy hogy is írják, mióta major label szerződtette őket). Viszont egészen eddig még olyan főszereplőt sem láttam, aki a színpadon megköszönte volna az előzenekaroknak, hogy emelték az ő fényét. Michael Stipe megtette ezt, amikor a koncert vége felé teljes névvel bemutatta az R.E.M.-turné kisegítő zenészeit, keresztnevükön, meg saját magukat, és külön köszönetet mondott mindhárom előzenekarnak, hogy itt játszottak az este. Erre aztán senki sem ösztökélhette, az ilyesmi vagy jön magától, vagy nem. Szerintem kifejezetten bírta a Heaven Street Seven nevét, meg az Üllőiét is, főleg ha valaki elmagyarázta neki a szépirodalmi, társadalmi és nyelvészeti vonatkozásokat. Nem ragoznám ezt sokáig, csak megjegyezném, hogy a köszönetnyilvánítás gesztusa a normalitását megőrző sztár képébe illik bele, amilyennek Michael Stipe-ot látom. Amihez az is hozzátartozik, hogy a koncert elején két mondattal leállította azt az ürgét, aki piros lézerpöttyel birizgálta őt, ami Amerikában sértésnek számít, meg különben is zavaró lehet munka közben.

Ki ne emlékezne a Magvető Gyorsuló idő című sorozatára, e tipikus szocialista termékre? Szinte újságpapíron, rosszul fűzve jelentek meg a piciny könyvek. Ám zsebre vághatók, metrón, vonaton is könynyedén olvashatók voltak, csupa vérfagylaló társadalomtudományi munka. Azóta nagyot változott a világ, a magyar könyvkiadókat is áthatotta a kapitalizmus. A/5-ös formátumban, a legminőségibb papíron, kemény fedéllel és kötésben jelennek meg a társ. tud. munkák. Isten tudja, miért. Amúgy nem is kapitalista metódus ez, mert a német, angol stb. könyvkiadók az ilyes köteteket még mindig úgy adják ki, ahogyan rég a Magvető is. Itt valaminő komolykodás zajlik, de semmi értelme sincsen. Hacsak nem az ára, forintban.

Azt mondják, az első millió megszerzése kemény dió, főleg ha más vagyonát kell eltulajdonítania a vállalkozó szellemű embernek. Na de hogy ennyire, azért azt nem gondoltam volna.

Milyen lehet, ha hat hosszú börtönév után szabadulva, még egy jót pisálni sincs lehetőségünk sehol, ráadásul otthon vár a család, mégpedig bájos feleségünkkel együtt, ha már a börtön helyett házasságot és többéves külföldi kormánymegbízást hazudtunk? Nyomorult és feszítő érzés, az egyszer biztos, nem csoda, hogy Billy Brown is inkább visszakéreckedne a megszokott falak közé, de már nincs visszaút, menthetetlenül szabad lett. Így hát betér a belvárosi balett-tanfolyamra, és ha már ott van, könnyít mindkét problémáján - az egyiken a mellékhelyiségben, a másikon egy helyi táncosleány elrablásával.

A jó jazzben az a jó, hogy miközben gógyis, tehát szerkesztett zene, nem csak úgy túlél, szájrúl szájra, ősködbe veszve, mint a népzenék, azért mégis érzéki maradt, áttételmentes. Energikus közvetlenséggel göngyöli magába a hallgatóját, és már megy is vele, viszi bele a transzba. Rosszul tűri a kiszámítottan felhasználóbarát machinációkat, minőségét inkább megőrzi a hátoldalon megjelölt időponton is túl.

A közepén kezdem. Paul Simon 1986-ban megjelentetett egy Graceland című albumot, jórészt dél-afrikai közreműködőkkel. Ebből az albumból hétmillió felett ment el, s így az évtized egyik legsikeresebb lemeze lett; egyszersmind a dél-afrikai tradicionális és modern tánczenék is megmutatkozhattak, élen a Ladysmith Black Mambazóval. Más kérdés, hogy a politikai hozadéka pár hónapra beárnyékolta a sikersztorit.

A szerbiai Guca faluban rézfúvós fesztivált rendeznek augusztus végén, épp huszadik éve. Aki arra jár, mintha egy folytatásos Kusturicába csöppent volna, utána hosszabb ideig elvan. Aki nem jár arra, az legalább pótcselekedjék jól: vásároljon rezes lemezeket, egyelőre még felszállóban a kínálat.

Csatlakoznék Seszták Ágneshez: aki teheti, még ma vegye meg e fakóbarna könyvet. Rég született ennyire jó tényfeltáró szakmunka, ezt nem Som Lajos, Zalatnay Cini vagy Végh Antal írta.

"Egyre jobban énekel" - hümmögtek magukba fordulva a tangó-életérzés egész életre elkötelezettjei, amikor megszólalt a rádióban Carlos Gardel hangja, évekkel, sőt tíz évekkel azután, hogy halálos baleset érte egy forgatáson. Nem tudták elhinni, hogy már nem él. Gardel a harmincas években császára volt a tangónak, a bánatos argentin emigráns-keveréknép mély sóhajoktól a fej macho öntudaton támaszkodó fölszegéséig ívelő önképének és önvigasztalásának.

Jó dolog, ha valakinek van családja, mert nem kell folyton magáról írnia, mint nekem. Én csak - az elengedhetetlen szülők, úgymint édesanya, édesapa mellett - egy keresztapával rendelkezem, aki naiv képeket fest, általában bikán lovagló mezítelen nőket és vihart a Hortobágyon, ugyancsak bikával. A bikáknak nagy, szomorú emberszemük van, a mezítelen nőknek pedig baromi nagy melleik. Aztán van még egy unokanővérem, de ő nem itt lakik. Bächer Ivánnak azonban kiterjedt és bőségesen dokumentált rokonsága van, akiknek egy egész könyvet szentelt.

Megint győztünk, tehetjük az újabb rovást a Miért vagyunk mi olyan oltári jófejek? címet viselő faliújságunkra. Magyarországon öt nappal a premier után már látható volt. Már ha az internet Magyarországnak tekinthető, amennyiben valaki a Légszesz utcából kapaszkodik rá. Mondjuk, igen, így legalább jöhetnek a részletek.

A belvárosi rókajárás az olyan volt, hogy bele kellett tenni a kezeket a zsebekbe, a nemi szerv tájáig lehúzni, és a hegyes orrú cipőket heggyel egymás felé fordítva, csúsztatni a lábakat lassan előre. Most is van ilyen bizonyos mozgásszervi defektusok nyomán, de annak idején, amikor csak divatból, csoport-összetartozásból csinálták, ezért Kex-sleppet vertek a külvárosi fiúk a Kassák Klub előtt. Megannyi ötven körüli faszi meséli hasonló habitusú történeteit két részen át ebben a dokumentumfilmben, amelynek első részét az idei filmszemlén is volt szerencsém látni. Most, mikor a Duna tévében adták, megint nem tudtam levenni róla a szemem, mert páratlan ezeknek az embereknek a jelenlegi nagypolgári életükből fakadó, hipokrita, nosztalgikus infantilitása. Főleg így, hogy - feltehetőleg rendezői utasításra - reprodukálásszerűen kell jeleneteket rögtönözniük, amelyek főszereplője a Kex egykori énekese. A második opus már csak azért is érdekelt, mert annak idején a moziból kiáramló filmszereplők olyan mondatokat engedtek meg maguknak, elhízva és zakóban, mint hogy a mai fiataloknak valószínűleg halvány fogalmuk sincs arról, milyen a "rókaösszetartás". Bezzeg az én időmben-kéim, gondoltam - akik egymással már rég nem tudtok mit kezdeni, de az nem baj önmagában, mert minden nagy generáció ilyen -, lecsekkolom, hogy a folytatásból beárad-e az a bizonyos korhangulat, amit nem tudok meg soha, hogy milyen. És valóban, a másik rész bizonyos értelemben jobb volt az előzőnél.

A slamming rapszövegek előadása zenei kíséret nélkül. A slam pedig maga a költői verseny, mikor is a versenyzők közönség előtt adják elő szerzeményeiket.