Világvége előtt (R.E.M. a Kisstadionban)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1999/28. (07. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kezdeném azzal, amit nem láttam. Lekéstem a magyar előzenekarokat (Heaven Street Seven, Üllői Úti Fa:k, vagy hogy is írják, mióta major label szerződtette őket). Viszont egészen eddig még olyan főszereplőt sem láttam, aki a színpadon megköszönte volna az előzenekaroknak, hogy emelték az ő fényét. Michael Stipe megtette ezt, amikor a koncert vége felé teljes névvel bemutatta az R.E.M.-turné kisegítő zenészeit, keresztnevükön, meg saját magukat, és külön köszönetet mondott mindhárom előzenekarnak, hogy itt játszottak az este. Erre aztán senki sem ösztökélhette, az ilyesmi vagy jön magától, vagy nem. Szerintem kifejezetten bírta a Heaven Street Seven nevét, meg az Üllőiét is, főleg ha valaki elmagyarázta neki a szépirodalmi, társadalmi és nyelvészeti vonatkozásokat. Nem ragoznám ezt sokáig, csak megjegyezném, hogy a köszönetnyilvánítás gesztusa a normalitását megőrző sztár képébe illik bele, amilyennek Michael Stipe-ot látom. Amihez az is hozzátartozik, hogy a koncert elején két mondattal leállította azt az ürgét, aki piros lézerpöttyel birizgálta őt, ami Amerikában sértésnek számít, meg különben is zavaró lehet munka közben.

Kezdeném azzal, amit nem láttam. Lekéstem a magyar előzenekarokat (Heaven Street Seven, Üllői Úti Fa:k, vagy hogy is írják, mióta major label szerződtette őket). Viszont egészen eddig még olyan főszereplőt sem láttam, aki a színpadon megköszönte volna az előzenekaroknak, hogy emelték az ő fényét. Michael Stipe megtette ezt, amikor a koncert vége felé teljes névvel bemutatta az R.E.M.-turné kisegítő zenészeit, keresztnevükön, meg saját magukat, és külön köszönetet mondott mindhárom előzenekarnak, hogy itt játszottak az este. Erre aztán senki sem ösztökélhette, az ilyesmi vagy jön magától, vagy nem. Szerintem kifejezetten bírta a Heaven Street Seven nevét, meg az Üllőiét is, főleg ha valaki elmagyarázta neki a szépirodalmi, társadalmi és nyelvészeti vonatkozásokat. Nem ragoznám ezt sokáig, csak megjegyezném, hogy a köszönetnyilvánítás gesztusa a normalitását megőrző sztár képébe illik bele, amilyennek Michael Stipe-ot látom. Amihez az is hozzátartozik, hogy a koncert elején két mondattal leállította azt az ürgét, aki piros lézerpöttyel birizgálta őt, ami Amerikában sértésnek számít, meg különben is zavaró lehet munka közben.

Folytatnám azzal, amit láttam. Láttam rengeteg szép fiatalt, akik a középkorú populáció nyitottabb egyedeivel együtt vettek jegyet az MTK Stadionba, hogy aztán a jóval kisebb Kisstadionban konstatálhassák, hogy csak ennyien vannak, akik megengedhetik maguknak ezt a luxust, vagy egyáltalán tudják, mi fán terem az R.E.M. Hogy ez nem valami hű de művészi, extrém közönségkínzás, de nem is eldobható műanyag szemét, hanem a legnemesebb popzene, semmi nem hiányzik belőle, aminek benne lenne a helye, ám nincs benne semmi, aminek nem, hogy mindent tud, lágy és kemény, intelligens és játékos, sodor és szárnyal.

De előtte még láttam egy belga előzenekart is, a Deust, és miközben felváltva figyeltem rájuk meg a kötelességtudó rendezőkre, akik teremtett lelket be nem engedtek volna 4500 vagy 5500 Ft-os jeggyel a 6500-as szektorba, próbáltam megfogalmazni magamban, mitől elő az elő és fő a fő, mitől föld ez és ég az. Az eladott lemezek darabszáma közötti nagyságrendi különbségen, a direkt gyengébbre keverésen és a reflektorfény hiánya okozta hangulati zérón túl persze nem sokra jutottam. Kulturált kis zenekar ez, finomabb és durvább pillanatokkal, de nem képes huzamosabb ideig figyelmet követelni, nincs olyan figura, akiről le nem lehet venni a szemet, olyan hang, amivel betöltekezik a fül, pedig akad olyan daluk, amit ha Stipe énekelne, akár R.E.M.-számmá is válhatna - ezt akkor is tartom, ha egyébként alá tudom írni, amit valamelyik, már nem emlékszem, melyik R.E.M.-tag mondott, már nem emlékszem, hol és mikor, hogy Michael Stipe bármit elénekelhet, az abban a pillanatban, hogy szájára veszi, megemelődik, más dimenzióba kerül.

De persze Stipe az R.E.M. élén teszi ezt. Fölötte a színpad teleaggatva emblematikus rajzolatú lámpasorokkal, földgömb, repülő, pásztázó kamera, majom, férfi, nő, ablakon áthatoló betörő, sült csirke, koktélospohár, Szaturnusz, félhold, nyilak, betűk, mifene, a nyitánynál és a fináléban mindez egyszerre ragyogva kápráztat el, műsor közben apránként adagolják, ennyi a show, ennyi belefér, és ennyi elég is. A többi a zene, amit Mike Mills és Peter Buck mellett a három vendég szolgáltat. Egyikük Joey Waronker, Beck dobosa, akinek időnként mintha négy keze lenne, és talán nem világtól elrugaszkodott túlzás azt képzelni, hogy ennek a négy kéznek jelentős szerepe lehetett abban, hogy Stipe-ék korábbi no turné álláspontja yesre fordult, hisz bármennyire szerves alkotórésze volt is az egésznek Bill Berry, az eredeti dobos, egy dobos mégiscsak egy dobos, ha kiszáll, pótolható, még ha ennek ellene szólnak is az érzelmek. És ott van még két fej, akik szerényen ingáznak különböző hangszerek között, Scott McCaughey és Ken Stringfellow, teszik a dolgukat, de a fény egyértelmű, hogy kié.

Talán fölösleges külön fejtegetni, mennyire profin szólt a színpadon az R.E.M., az volna a csoda, ha nem. Adta magát az est koreográfiája is, lenyomták az aktuális Up albumnak több mint a felét, meg még ami belefért aznapi kedvükbe húsz év anyagából (a hírek szerint 55 dalt gyakoroltak be a felkészülés során), aztán a ráadás, Stipe pötyög akusztikus gitáron (ha létezik még unplugged ügyosztály az MTV-nél, akkor biztos dolgoznak már egy bomba R.E.M.-projekt nyélbe ütésén), nem sikerül megénekeltetnie a népet a Leonard Cohen dalára épülő Hope-pal, de az It´s The End of The World As We Know It (And I Feel Fine) csatakiáltásánál ez is bejön, és nagyjából vége, puszi, pá, visszajövünk még, ígéri, ha tényleg nem ér véget a világ.

Szőnyei Tamás

Az R.E.M. Budapest után Bolognába, Münchenbe és Zürichbe vezető turnéjáról bőséges infó található a www.remhq.com címen.

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1999/28. (07. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...